Blogzáró

            Tizennégy hónapig dolgoztam blogomon. Félszáznál több írást tettem közzé: jegyzetet és értekezést, bírálatot és publicisztikát, szépprózát, verset és dokumentumot – jót, rosszat vegyesen. Elszomorodva tapasztaltam, mennyire csekély érdeklődést keltenek, a legsikerültebbet sem olvasták el húsznál többen. Sorozatom folytatásának már nem látom értelmét. Köszönettel búcsúzom azoktól, akiket elértem.

2011. december 31.

     tőke

szádból hajt elő

vaskos törzsének gyökereit

álkapcádba mélyeszti

csontodba csimpaszkodik

ahányszor csak belémarkolsz

helyéből hogy fölszakítsd

rángat, cibál, mintha

visszatépne, addig huzakodtok

míg magad sem érted

honnét ered, mivé fajul a fájdalom

merre értek véget

Határ Győző: 2984

(Magyar Napló 2007)

            Posztumusz kötete a szerző kézjegyeit hordozza, és nemcsak megbízható kvalitásról tanúskodik, hanem a karakter szilárdságáról is. Előző kiadványaira emlékeztet összetéveszthetetlenül erős és gyakorta modorosságba fulladó stílusával, szerteágazó gondolataival, lenyűgöző szellemi tájékozottságával, valamint elképesztő műfaji kevercsével. Gazdag a kínálat, akad itt filozófiai kisesszé, memoártöredék, publicisztikus füstölgés, tandrámai dialógus-részlet, valamint néhány vers. Utóbbiak kitűnőek és éppen ezért leszóltak. A költői énjében biztos Határ nem győzi csepülni a poézist, elmondja róla, hogy „elsődleges rangja és jelentősége szerint - nem hogy a történetírás, de az irodalom minden más műnemének alatta marad” (245. l.). Kivált lenézi a Közép-Európai kultúrán átlengő költőiséget, a praktikumtól irtózást, ami nem is csoda, mivel ahelyett, hogy szembesítene a semmibe zuhanással - mint Nisszai Szent Gergely mondta - a „tudomány és művészet nyúlgátépítés a halál ellen” (202. l.).

            Pedig könnyedén abszolválja a magára rótt feladatokat, érzéseit és gondolatait remekbe önti, ahogy a Magának halt meg, a Világvége, illetve a Panasz című költeményében, mégis mintha a kilencvenedik életéve táján képzeletét mindinkább foglalkoztató halál többet vagy más követelne tőle. Irodalmár létére nem éri be az alkotással, szerepét filozófusként határozza meg: „ahogy a néhai görögség alámenő elköltözöttjei az elíziumi mezőket – úgy választjuk mi, útszélen üldögélő világot-figyelő elmélődők örök hazául: a filozófiát” (184. l.).  Bizonyítani jobbára már csak a bölcselet terén szeretne, műveltségét kamatoztatva a köznapi olvasó számára legföljebb névről vagy még akként sem ismert gondolkodók tömegét idézi – lehetőleg eredeti nyelven -, és nem egy, eddig ostobán mellőzött, fontos aspektusra hívja föl a figyelmet: „a  »Platónhoz fűzött lábjegyzetek« harmadfélezer éves whiteheadi korszaka és a neoplatonizmus uralmi deleje után a filozófia új fejezete az iszlám Suhrawardiján és a zsidókereszténység Plotinoszán túl – aktáikat leólmozva-lezárva – innen kezdődik, ha elkövetkezik” (188. l.). Másoktól kölcsönzött, illetve az általánosan elterjedt hamis nézetek inspirálta észrevételi azonban nem állnak össze rendszerré. Diszciplínájában jártasabb annál, semhogy bízzon efféle próbálkozások eredményességében. Belátja azt is, hogy életidejének vége tájt bármiféle szisztéma fölállítása meghaladja lehetőségeit. Sohasem felejt el azonban oda-oda sandítani arra, ami színre nagy egész, noha talán csak fonákja, a mindenünnen előtolakodó semmire.

            Szemléletét a pusztulás, az omlás, a vég élménye színezi át, még az írásainak formálisan keretet adó ezeréves visszatekintés sem ment tőle, amivel egyben cáfolja is szűkebb világunk jövőjéről alkotott nézeteit. Nemegyszer megesik vele az ilyen skandalum, sevallásuként – ahogy magát nevezi - például tudja és belátja, hogy mekkora értelmetlenség hitbéli viták folytatása, és azt reméli: a vallásszédelgők torkára harcos megtámadásuk helyett a jövő közönye forrasztja majd a szót, mégsem állhatja meg, hogy lépten-nyomon ne bocsátkozzék szellemi hadakozásba. A sok contradictio in adiectonál azonban fontosabbak pontos megfigyelései, így látja például az elaggultak helyzetét: „Marginalizálva, a kéretlen kommentátorok szerepére kényszerülve, már az se számít, ha odafordulnak – nem fordulnak, labdába rúgnak – nem rúgnak, tanáccsal szolgálnak – nem szolgálnak. Ki figyel a pálya szélére szorult kuncsorgókra?” (178. l.) Hasonlóképpen tanulságos, amit Új Arisztokráciánkról mond: „Erősen kompromittált háromperhármasok. Egykori szürke eminenciások, megbízott média-manipulátorok, publicisták, tudósok, színészek, írók, filmrendezők. Ők az Újgrófok, Új-bárók. Megszólításuk: TENNEN-, ill. FENNEN-KEGYELMESSÉGED; PROMINENIÁD; stb.” (38. l.)  

            Amennyiben nem élheti ki irodalmi hajlamát a drámai fokozásra, variációs ismétlésekbe bonyolódik, esetleg bizarr szófacsarással nyűgöz le. Az utóbbiakról sajnos korántsem biztos, hogy kizárólag neki köszönhetik létüket és nem az unos-untalan csepült rémnek, a nyomda ördögének (különösen az idegen szavak le – illetve elírásánál érzem e kétséget). Ritkán, majdhogynem kivételképpen – mint az Üdvre mentem krokijánál - jut el a megszenvedett egyszerűségig, ott viszont produkciója zavartalanul teljes és élvezetes.        

            Noha álmélkodsz az organikus építészet csodáin, kerülöd az alkalmat, hogy bennük tartózkodj. Amennyire mutatósak, annyira használhatatlanok: megtagadják az általuk behatárolt tér szabad berendezésének örömét, és ahelyett, hogy komfortérzeted növelésével a kedvedre szolgálnának, életed minden pillanatában tőled várnák el az alkalmazkodást egy bennük foglalt elképzeléshez. Saját otthonod, elmélkedő vagy munkahelyed rabja légy? Azt már nem! Távolról figyeled inkább, mint omlanak szét megoldatlan tervezési gondjaik súlya alatt.      

*

            Illyés Gyula remek esszéista és jó költő, olykor csak egy kevéske csillogás hiányzik belőle. Amiről persze éppoly kevéssé tehet, mint József Attila arról, hogy szavai fénylenek. Kapcsolatuk szerencsétlen alakulásáért egyikük sem felelős, haszontalan szenvedték el találkozásuk gyötrelmeit.

*

            Az élmény haláláról a kegytárgyak szaporodása tanúskodik: borzongva menekülsz Petőfi lila frakkja elől. Mintha versei helyett pipakészletében ülne meg a költő lélegzete, hitvesének jegygyűrűje foglalná magában a szerelem esszenciáját, x vagy y többnyire váltók kitöltésére használt tolla pedig az ihletet. Nem szeretnéd „biliárdasztalba épített számítógépes szerepjáték” közben átélni március 15. fordulatait sem, beéred - egy jó könyv inspirálta - képzeleteddel.

Polgári hír

            Új lakó költözött a Csekonics rezidenciába! – örvendezik egy virtigli polgári magazin, a józsefvárosi Palotanegyed (alapítója a címoldal, valamint az impresszum tanúsága szerint a kerület jogvégzett polgármestere, dr. Kocsis Máté). E költözködés mindnyájunk életében eseményszámba megy, viselt dolgai alapján ugyanis régóta ismerjük már e családot, melynek szólásmondásos nevét mainapság oly’ gyakran emlegetjük. Mi tagadás, életvitelünk a Bánságban megtollasodott egykori horvát lótenyésztő famíliára emlékeztet: nyakló nélkül költekezünk, szórjuk a pénzt.

            Miután kiebrudaltuk az épületben székelő Műszaki Könyvtárat, és jelentős ráfordítással felújíttattuk a hivalkodóan díszes, nem egy film hátteréül szolgáló palotát, a Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központnak adományoztuk. Ekkora megbecsülést az elégedetlenkedő mezei diákok persze nem érdemelnek akkor sem, ha éppen a megfelelő helyen, vagyis az egyetemek sűrűjében áll ingatlanuk. A hitvány gyakorlati szempontok érvényesítésénél összehasonlíthatatlanul fontosabb, hogy méltó kezekbe kerüljön e palota! Ki formálhatna több jogot használatára, mint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium irányítása alá tartozó központi hivatal, a Wekerle Sándor Alapkezelő, melynek szerteágazó tevékenysége kétséget kizáróan megköveteli a sötétbarnára pácolt faborítású mennyezet és a kissé nyikorgó, de mély benyomást keltő, elegáns lépcsőfeljáró élvezetét? Fárasztó munkájuk közepette a közös vagyon fölött sáfárkodó hivatalnokok bizonyára felüdülnek majd a cifra bálteremben, akárcsak a többi elfogadó helyiségben, melyek a szerény kávészünettől a gálavacsorákig bármilyen összejövetelre alkalmasak. Buzgalmukat semmi sem zavarhatja, mivel Csekonics Margit gondos szülei annak idején úgy rendelkeztek, hogy a kiszolgáló személyzet váratlan fölbukkanása véletlenül se keltsen visszatetszést az ejtőző vendégekben, ezért a cselédség közlekedő folyosóit ügyesen elszeparáltak a társas élet színtereitől.

            Végre lépésnyi közelségbe kerültünk egy polgári álom beteljesüléséhez! Ha magunk talán még nem is, képviselőink viszont már olyan környezetben tölthetik idejüket, amilyenben valamennyien szeretnénk: a rongyrázós pénzarisztokrácia hivalkodó luxuskastélyában. Csekonicsék hajdan elpiszkolódott ingüket is Párizsba küldték, mivel úgy tartották, egyedül ott mosnak szépen. Példájuk - kerül, amibe kerül! - ismét követőkre talált.

            Asztali hazug: egyszerre panaszkodik és dicsekszik. Beszámol arról, mennyire szegény, vagyis mint fürösztik tejben-vajban. Noha súlyos betegség környékezi, keményen a sarkára áll. Népszerűsége töretlen, pedig undorodik embertársaitól. Jóllehet földkörüli utazásait szervezi, legszívesebben ki sem mozdulna otthonából. Közben lesi: mire ugrasz, hogy beszédét aszerint fordítsa. Füleden a telefonnal csöndben bóbiskolsz. Majd csak abbahagyja!

*

            A gazdaság állapotának indikátora a szemeteszsák. Ára megelőzi az inflációt, mérete a recesszió idején szeszélyesen változik, hol nagyobb, hol kisebb, de sohasem megfelelő, elkészítésének módja is híven követi a válságot. Mihelyst romlik a helyzet, felületifeszültség-mentesítése elmarad, és használatbavétele hosszas gyötrődésre késztet.

*

            Tizenhárom év után ismét elküldted válasz nélkül hagyott leveledet a volt titkosszolgálati miniszternek, amit hivatala továbbított az Országgyűlés Nemzetbiztonsági bizottságának. Ott - meg sem nézve, kinek címezték és mikor - udvariasan nyugtázták, mielőtt kitörülték volna. Minek olvasnának választói üzenetet?

Helyi téma

            Amikor megalapították az ingyenes hetilapot, szokatlan kéréssel lepték meg olvasóikat is: tekintsék sajátuknak az újságot és írjanak belé! Formálják önképükre és tartsanak tükröt világuknak! Özönlöttek a jól-rosszul összegányolt, kritikus cikkek, melyek úgy megrémiszthették a kiadót, hogy a szerkesztőség sebtében irányt váltott. Nem kért többé a faragatlan nép csikorgó hangjából, és a szokott módon, híg bulvárcikkek tömegével árasztotta el oldalait. Esetleges gondjaink-bajaink elől rózsaszín, cukros álomvilágba röpítene, ahol mindenki „pozitív gondolkodású”, és sikert sikerre halmoz. E tizenkét kolumna ámítás, maszlagolás a választások után minden szemérmet félretéve nyílt politikai kampányolásba fogott.

            A december 21-i szám vezető írása a címoldalon kiemelt interjú Kemény Dénessel, aki a bevezető szerint „olyan alapelveket fogalmazott meg, melyek nemcsak az uszodában érvényesek, hanem mindenhol, akár a hétköznapokban, amikor nemes célért kell küzdeni”. E bölcsességeket azonban hasztalan keresnénk a nyilatkozat szövegében, annál beszédesebb viszont a riporter adta cím: „sikereket szültek a szokatlan elképzelések”. Mintha egy érdemes és méltán népszerű vízilabda-edző sikerei igazolhatnák a kormány unortodox gazdaságpolitikáját! A véletlen műve bizonyára az is, hogy a címlapon két kormánypárti vezető neve szerepel – Navracsics Tiboré és Rétvári Bencéé -, valamint egy közéleti szereplőé, Mága Zoltáné. Miután gondjaik nincsenek, ők magánéleti örömeiket osztják meg velünk. Bár azt sem feledik el megjegyezni, hogy erőfeszítéseik nyomán mekkorát javult a közérzetünk. Rétvári udvariasan szól a társadalmi háláról is, ami számára egy, az Alkotmány szövegéért cserébe kapott ajándékban, Fluor Tomi CD-ben tárgyiasult el. 

            A szerkesztőség munkatársai némi önfényezési hajlandóságtól sem mentek: ha más nem kapható rá, maguk dicsőítik munkájukat. Köszönjük szépen, Helyi Téma! - pironkodik a színessel szedett címsor. Igazi csemegét azonban a helyi lapbetét kínál. Örömmel tudatja, hogy Józsefváros „ragyogó kerület”. Aki esztendők óta rója az ismétlődő rövidzárlatok miatt olykor hetekre sötétbe burkolódzó utcákat, különösen örvendezhet e jó és minden bizonnyal helytálló hírnek. Akárcsak az önkormányzat munkáját kísérő elégedettségi teszt ötvenes évek szavazásait idéző eredményének: a kérdezettek közül 94 % megfelelőnek találta az ügyfélfogadás rendjét, 86 % pedig elégedett a kapott tájékoztatással. Miután nemsokára megkezdődik az Erkel Színház felújítása, bátran elmondható, hogy minden épül-szépül, a bíztató jövő érintésnyi közelségbe került, mindössze némi türelem szükséges és máris beléphetünk a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Noha a földíszített Palotanegyed árnyékában parkolási nehézségekkel küszködnek a tisztviselő-telepiek, apró bosszúságaik csupán életszerűbbé teszik a kecsegtető panorámaképet.

            A Fővárosi Híradó oldalai reménykeltő beszámolóval teltek: a Mikulásgyár dolgozik, ma még tehát a szegények sem halnak éhen, évente egyszer pedig, a szeretet ünnepén gondolnak a gyermekotthonokra is. Csodálkozásra legföljebb egyetlen tudósítás késztet: vajon minek látogat el a főpolgármester és a belügyminiszter egy új hajléktalanszállóra? Örvendetes, hogy a főváros lakással támogatja egyik rendőrét, rejtély marad viszont, hogy miért a főtávosok festik ki a Heim Pál Gyermekkórházat, és miért nem az intézmény fenntartója. Hasonlóképpen bámulhatunk a civil összefogással 38 gyermekintézménynek adományozott tizenkétezer liter tejen, minek igényelne közadakozást az árvák napi italának előteremtése, mikor ennyi a legkevesebb, amit gondozójuktól, az államtól kaphatnak. Némi csúszással átadják a Margit hidat, kicserélnek néhány utcatáblát, és megint előkerül az unalmig ismert magyar népmese: a tömegközlekedés hamarosan birtokba veszi a város folyamát. Lám csak, képesebb felét mutatja nekünk a világ: korcsolyázhatunk a Városligetben, fényvillamos csörömpöl az ünnepeken, és 23 milliárd jut a rekonstrukciókra, melyekre tízszer annyi is kevés volna. Ahol jottányit sem léptünk előre, ott legalább a negatív hír cáfolatát olvashatjuk: nem emelkedik tovább a szolgáltatásaihoz képest világelső BKV-tarifa, mégsem darabolják kerületekre a várost. A tűoltóságot ugyan államosítják, a szennyvízszállítás díjszámítása azonban „változik”, ami nálunk köztudomásúan az árak zuhanását jelenti. Egész kolumnás hirdetések tájékoztatnak az állami gondoskodásról, és elpletykálják, hogy ismét műsort vezet Vitray Tamás, Suri meg – a szomszéd Tom Cruise és Katie Holmes ötéves kislánya – pónilovat kap ajándékba. Németh Lajos nekünk fagyos karácsonyt ígért, ebben legalább biztosak lehetünk.

            Újabban sokat morgolódsz, holott többféle igazság létezik a tiéden kívül, az érzések hatalmát pedig a saját példádból ismered.

*

            Sűrűn álmodsz gyermekkori otthonoddal. Ha jósjelnek tarthatnád buzgalmadat, nem csodálkoznál rajta.

*

            Életed gondjaira csupán az élet lehetőségeinek megragadásával válaszolhatsz. Ami kívül áll rajtuk, legföljebb menekülési esélyt kínál, megoldást nem.

Csodálatos életünk

            Életünk gazdag a csodákban. Valamikor réges-régen hazatérve csak álmélkodott egy ifjú pár, hogy került otthonába az ismeretlen villanyfúró. Eredete felől némi halovány elképzeléssel mégis bírt, nem volt nehéz ugyanis kisütnie: érkezte hírére kik távozhattak ennyire sietősen. Nekünk valamivel komplikáltabb a dolgunk, mivel környülállásaink a lehetséges válaszokat kevésbé sugalmazzák.

            Délelőtt tízkor indulunk pótlólagos karácsonyi bevásárlásra, és mivel nagyobb fiúnk durmol, csupán egyszer fordítjuk rá a kulcsot. Délben viszont a nyitáshoz már két kulcsra is szükségünk van, mi több, hosszan bajmolódhatunk a ráccsal. Csodálkozó kérdésünkre: ugyan miért zárkózott be, tápászkodó gyermekünk értetlenül rázza fejét. Minek vetemedett volna ekkora ostobaságra, egyébként is aludt, akár a bunda. Öccse iskolában, másnak pedig föltevésünk szerint nincsen bejárása lakásunkhoz.

            Ki lehetett a feledékeny látogató?

            Betörő aligha, elvégre nem bővelkedünk a mainapság értékesnek vélt holmikban és a kutakodásnak sem leltük nyomát. Helyesen működő demokráciában pedig az illegális és kontár hatósági vegzatúra elképzelhetetlen! A rejtély tehát rejtély marad, és ajtónk 2011. december 22-i titokzatos bezárulását jobb híján életünk csodái között tartjuk számon.

Ruttkai Éva: Parancsolj, tündérkirálynőm! – összegyűjtött töredékek –

(Zeneműkiadó 1989)

            Alighanem pontatlan a cím, e töredékek ugyan a híres színésznőtől származnak, válogatásuk és kötetbe rendezésük azonban Szigethy Gábor munkája. Különféle cédulákból, levelekből, följegyzésekből és interjúkból persze annyiféle életrajzi gyűjteményes kötet állítható össze, ahányan csak vállalkoznak a meglehetősen hálatlan, mivel időigényes és kevés személyes hasznot hajtó feladatra. Jókora alázat és megszállottság kell hozzá, amiben szerencsésen találkozik a nyilatkozó, valamint a szerkesztő. Ruttkai Éva – miként az utószóból értesülök – nem írhatott többet, átfogóbbat és részletezőbbet, hiszen színésznő volt, aki dolgának élt, vagyis az utolsó pillanatig színpadon állt. Egy irodalmi embernek azonban ez a teendője, és Szigethy Gábor váltig sajnálhatja, hogy nem bújhat szerzőjének bőrébe, elvégre mi mindenről számolhatna be akkor! Meg kell elégednie a hagyatékkal, jobban mondva annak kisebbik felével, ha nem akar becsületsértési pereket provokálni. Alighanem kész lenne rá, amivel persze korántsem használna a megemlékezetteknek, legkevésbé éppen Ruttkai Évának. Így viszont e kötet nyomasztóan töredékes, és sok kívánnivalót hagy maga után. Mintha egy jelentős ember ígéretesnek tetsző életrajzához készült első vázlatot olvasnám abban a tudatban, hogy az érdeklődésemet fölcsigázó memoár sohasem készült el.

            Esterházy – olvasod - mindnyájuk helyett beszél. Vajon a szólni tudók helyett is? Hangoskodni persze csak a szájba vertek nevében érdemes, ők viszont régóta nem hisznek már a szóban és tartanak a kéretlen segítség következményeitől.

*

            Csakugyan elég egy bonmot?

*

            Mint aki búcsúzik, rakosgatsz, tisztogatsz, a hibbant dolgokat reparálod. Nem szeretnél rumlit hagyni magad után.

Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története

(Szépirodalmi 1966)

            Az állítólag már helyreállított kiadás hiányában nem kommentálhatom Rigó Béla cenzúrára vonatkozó állításait, de nélkülük is éppen eléggé tanulságos e félrevezető műfaji meghatározású, lírai önéletrajz. A szerzőről szólva jogosan emlegetik az álmokkal átszőtt realizmust, mivel az Egy önérzet története legföljebb annyiban tartozik a fikciós műfajok sorába, amennyiben minden memoár az. Gelléri persze fütyül a mentegetődzésre, személyét sem emelné mennybe, öntetszelgés helyett az aggodalom hangján szól – mainapság meglepően korainak tűnő, számára mégis túl későn érkezett – elismeréséről, mint aki nem tudja eldönteni: írónak tartsa-e magát vagy már csak egy hajdani zseni emléke? Gyötri a bizonytalanság: a Baumgarten-évdíj és hasonlók elfogadásával nem követett-e el csalást, elvégre mi köze az eleven irodalomhoz? Egyáltalában volt-e valamilyen kapcsolata vele, mikor az alkotás örömét élvezte és nemigen ügyelt műveinek közönségre gyakorolt hatására? Kedvvel emlegeti korábbi erotikus egzaltációját, amivel szüntelenül, különösebb meggondolás nélkül dolgozott, és sajátos írói módszerét magyarázza: „hadd írjam én e sok felesleget, míg egyszer felszínre jut a legfontosabb vele” (313. l.), elvégre „mi a végső kívánságod? Hát éppen ez, hogy megmagyarázhatatlan maradjon az, amit talán a legeszesebb magyarázat sem tudott volna betegségmentessé tenni” (335. l.). Éretten belátja, hogy a példaképek mindössze erősítők, nem valók utánzásra: „miért lennél Tolsztoj, amikor Gelléri is lehetsz?” (326. l.) A racionális világkép az ő korában is ellehetetlenült, reménységét egyedül a fatalizmus táplálja: „kiemelt a nemtőm, most is elébem áll és kivezet. Kivezet a végső rontásból, s nem engedi kihűlni a számat, amíg csak el nem beszéltem minden forróságomat” (332. l.), csalárd módon azonban becsapta a szerzőt, mivel Gelléri sem kerülhette el a végzetet, a gunskircheni koncentrációs tábor felszabadítását ugyan megérte, a flekktífusz azonban leterítette.   

         Hajdani tanúságtevők és a hisztérikus hangú mostani számonkérők (mint például Márton László) rációt provokáló sorai után Gelléri Andor Endre félbemaradt visszaemlékezése az első, amelyik írói erényeinél fogva képes a magyar zsidóságban máig ható félelemnek érzékeltetésre, az önérzet megtörésével gyilkoló rettegés felidézésére, ami arra szorít egy bivalyerős sportolót is, hogy szó nélkül tűrje a rárontó csőcselék ütlegeit, és nemhogy támadóinak leterítésére, még a védekezésre se gondoljon. Jóakaróiban és támogatóiban, ahogy az önálló kötetre bíztató Németh Lászlóban, vagy a rangos kitüntetésékkel munkáját elismerő Babitsban is ellenséget, vagy legalább gyanús idegent lásson. Kalocsai kirándulásán kétféle tapasztalat ütközik: a bőrkabátosok kegyetlenkedésére pogrom válaszol, és a kedvese után siető ifjút a művészetpártoló helyi hatalmasságoknak kell megoltalmazniuk. A baloldali érzelmű, kommunizmustól azonban idegenkedő író értetlenül és rémülten mered a számára fölfoghatatlan indulatok szűnni nem akaró tombolásába, aminek megörökítése apránként kisajátítja az önéletrajz lapjait: „munkatáboraink történetét akartam megírni” (330. l.). Utóbb ezt tűzi ki céljául, noha szíve szerint másról sem szólna, mint az írás boldogságáról. Szomorúbb látleletet annál, mint amit Gelléri örökül hagyott, elképzelni sem lehet egy korról.

*

            Mohácsi János Kaposvárott átértelmezi Molnár Ferenc klasszikus darabját, a Játék a kastélyban-t. Ahogy korábban, úgy most sem éri be a divatos „leporolással”, a szerzőt foglalkoztató szituációs réteg mellett kibont még néhányat. A darab számára nemcsak egy színpadi anekdota, hanem szereplői életének tere, melyet hozzánk hasonlóan küzdenek végig: hősiesen és számítóan, megalázkodva és a rajtunk basáskodó hatalmat fricskázva. Furcsa ugyan, miért éppen egy szalonvígjátéki helyzetet kezel valóságosként, az viszont, hogy legyintés helyett vitára serkent, tanúsítja: a művészet továbbra is eleven az agynyomott világban.

*

            Spontán kampány indult a Nescafé magyarországi leányvállalata ellen, mivel ötletpályázatáról indoklás nélkül kizárta a győztest. Ezrével érkeznek tiltakozások a világ minden tájáról. Átgondolatlan döntésének kiterjedt bírálata láthatóan készületlenül érte a céget, ami hamar befuccsolhat, ha nem enged a nemzetközi nyomásnak.

*

            Mintha a súlyegyen keresése jellemezné a világot, szinte egyidőben halt meg egy demokrata és egy zsarnok. A „Kedves Vezetőt” állami siratók búcsúztatják, Vaclav Havelt pedig a gyászoló polgárok.

Két bagatell

1. Panaszbeadvány a Média- és Hírközlési Biztoshoz

            Tisztelt Dr. Bodonovich Jenő úr!

            Mivel úgy látom, hogy 2012. január elején rajtam kívül még sok televíziónézőt ér súlyos érdeksérelem, a Médiatörvény 142. § szerint panasszal élek Önnél.

           

            Panaszom oka a Magyar Telekom Nyrt. következetesen végigvitt üzletpolitikája, ami az évek során oda vezetett, hogy 2012. januárjától végképp ellehetetlenül a külföldi hírcsatornák műsorainak követése. Míg kezdetben másokkal együtt olasz, spanyol, francia, valamint többféle német és angol hírcsatorna műsorából válogathattam, a kínálat januárra egyetlen angol nyelvű - erotikus - csatornára apad.

            Ezzel pedig másokkal együtt kettős hátrány ér.

            A Magyar Telekom Nyrt. részint megfoszt az idegen nyelvek gyakorlásának esélyétől, jóllehet a Törvény 83. § a közszolgálati médiaszolgáltatás – ami minden hírcsatorna velejárója – elengedhetetlen részének tekinti az európai identitás erősítését, valamint az ismeretterjesztő feladatok ellátását, melyek vajmi nehezen képzelhetők el más nyelvek ismerete és gyakorlása híján.

            A Magyar Telekom Nyrt. továbbá megakadályozza az idézett Törvény 4. §-ába foglalt követelmény teljesültét, vagyis a médiaszolgáltatások sokszínűségének védelmét, bár a Törvény a tájékozódáshoz fűződő jogot kiemelkedő alkotmány érdek gyanánt aposztrofálja, és a 2. pontjában kiemelten fontos értéknek nevezi.

            A Törvény 110. § a Médiatanács feladatául szabja az eljárást a kötelezett szolgáltató számára megállapított egyes kötelezettségek teljesítésével, illetve megszegésével összefüggésben. A 140 § 1. pontja pedig olyan magatartás esetén, amely /…/ a nézők illetve hallgatók méltányolható érdekének sérelmét okozza, vagy okozhatja, megadja számomra a panasz jogát, ezért élek vele.

           

            Az a tény, hogy a jelenleg hozzáférhető úgynevezett Családi csomag csatornakiosztása 2012. januárjától a Blue Husler nevű erotikus csatornán kívül egyéb idegen nyelvű programot nem kínál, sérti a Törvény 82. § d, pontjában foglaltakat, vagyis hogy a közszolgálati médiaszolgáltatás tevékenysége nem irányulhat elsősorban nyereségszerzésre. A Törvény 74. § előírja, hogy az analóg műsorterjesztési hálózatok esetén a továbbítási kötelezettség keretébe tartozó közszolgálati médiaszolgáltatásokat valamennyi programcsomagban elérhetővé kell tenni az előfizetők számára. Miután az Európai Unió tagjai lettünk, a továbbítás kötelezettség sem redukálódhat kizárólag a magyar nyelven megszólaló csatornákra, legalább a nagyobb világnyelveket használókat újból elérhetővé kell tenni, még akkor is, ha ezek nézettségi mutatói szükségképpen és átmenetileg alacsonyabbak maradnak a hazaiaknál.

Budapest, 2011. december 16.

2. Postamunka

            Slide show helyett szívesebben küldök lapot, idősebb embernek pedig, aki nem kapcsolódott a világhálóra, mással aligha kedveskedhetnék. Hagyományos karácsonyi üdvözletemet szokás szerint a postára bíztam, melynek hivatalában kérés nélkül ragasztották föl az elsőbbségi jelzést. Sehogy sem értettem a dolgot és magyarázatot kértem. Ha minden küldeményt kivételesen sietséggel juttatnak célba, akkor egyikkel sem bánnak különlegesen, vagyis fölöslegesen fizetnék a 220 forintos áron felül még az extra szolgáltatásért. Amire egyébként sincs szükségem, hiszen a címzett Bécsben lakik.

            A kisasszony sértődötten rángatta vállát: csupán segíteni szeretett volna – bizonygatta -, elvégre korántsem sem biztos, hogy lapom időben odaér. Egy hét talán nem elegendő a kétszáz valahány kilométeres út megtételéhez? Szégyenletes föltevés.

            Eszméleted vesztenéd. E világra eszmélni nem jó.

*

            Levelét két érvre hivatkozva fumigálod. A harmadikról azonban tapintatosan hallgatsz: helyzetének javítását egy demokrata hogyan kívánhatná a jó királytól?  

*

            Honlapján böngészel és elrettensz a fejezetcímek tömegétől. Sorban felütve mindegyiket üresen találod: nem többek reményteljes jelzéseknél. 

Illyés Gyula József Attiláról

Szerk.: Domokos Mátyás

(Nap Kiadó 2006)

            A művek helyett a művészek magánéletétől mámoros, pletykaéhes magyar irodalmi közönség kedvenc elmegyakorlata Illyés Gyula és József Attila szembeállítása. Pontosabban szólva a földhözragadt népies tollforgató felelősségének firtatása az urbánus zseni haláláért, amit kevésbé harciasan úgy formuláznak, mint egy Salieri és Mozart közti vetélkedés következményét. Ha egyikük följegyzéseit már nem idézheti, e kötet szerkesztője legalább a másikét hozzáférhető teszi. Domokos Mátyás végigböngészte Illyés Gyula terjedelmes oeuvre-jét, és mindazt kiválogatta, ami bármilyen vonatkozásban utalhat a költőtárshoz fűződő sokrétű viszonyra. Gyűjteményéből kitűnik, hogy a túlélőt mennyire megviselte egykori barátja korai, erőszakos halála és milyen sebet ütött rajta érvényesülési versenyükben, valamint szerelmi vetélkedésükben aratott kettős „győzelme”. Képtelennek bizonyult a gyász földolgozásra, kaján vetélytársai és irigyei pedig gondoskodtak arról, hogy a feledés se enyhíthessen kínjain. Maradéktalanul tisztában volt azzal, hogy társadalomlélektani okokból sem válhat meg terhétől, hiszen – mint írja – „minél nagyobb az érdem, annál nagyobbnak kell lennie a megpróbáltatásnak, ez a meseműfaj törvénye”, és keserűn rágódott, mennyivel nagyobb hatású az a költészet, amit az élet pecsétel meg: ha Aranyt kivégezték volna a Walesi bárdokért! (145. l.)

            Azon túl, hogy feszengését versekbe oltja, mindössze egyet tehet: visszahúzódik és kerüli a magyarázkodást. „Emlékeink meztelensége kényesebb magántulajdonunk testünk meztelenségénél is” (140. l.), vélekedik. Noha feleségét emlékeinek megírására ösztökéli, elhárítja a készülő memoár átolvasásának gondolatát, nehogy a szeretet cenzúrájával kösse meg az író kezét. Arról viszont egyedül magának adhatott számot, hogy rezignált bölcsessége mellett nem munkált-e benne a félsz is, melyet a tényekkel való kíméletlen szembesülés gerjeszt. Az esendő ember nemcsak hiúságának foglya – amit készséggel elismer, valahányszor más emlékezők „pontatlanságain” javítana -, hanem született apologétaként folyvást mentségeket keres mulasztásaiért és sandaságaiért, sajgó vereségeiért és múlhatatlannak vélt diadalaiért. E gyűjteményes kötet legfőbb erényének nincs köze irodalmunk történetéhez: a bennünket összefűző dolgok érdekes kompendiuma. Illyés Gyula emlékezetét néhány motívum uralja, egy balsikerű moszkvai út és a költőtárs reakciója, továbbá vetélkedésük Flóráért, amiben – elmondása szerint – hajlandó lett volna egészen az önfeladásig elmenni, mikor beleegyezett, hogy a beteget egy színlelt házassággal húzzák ki a bajból. A megélt idő többlete sem mulasztja el a lelki traumát, legkülönösebb azonban a materiális javak elérésének és birtoklásának hatása. Költő- és vetélytársának bukását a korlátozott anyagi függetlenség elérhetetlenségével magyarázza: „József Attila az akkor úgynevezett szabadúszó életformának volt a rabszolgája; testi-lelki megalázottja és meggyötörtje; végül pedig olyanféle áldozata, mintha dalolni őt meg ólombányába vetették volna” (148. l.), és többször említi, milyen sokat számított az a vajas kenyér és tej, amivel látogatásaikor Pesten élő mamája kínálta vendégét. Hogy a tulajdonlás micsoda önbizalmat ad, arról szerepcseréjük során maga is megbizonyosodhatott: kitörülhetetlen nyomot hagyott benne József Attila akkor még unikumnak számító Watermann vagy Parker márkájú töltőceruzája. Talán éppen e kölcsönös, apró irigységek segítettek vetélkedésük tragikus végkifejletének előkészítésében.

            Álmatlan éjszakák sora kihúzott minden erőt belőled. Kábán ténferegsz, mintha aludni készülnél, elmosódik szemed előtt a világ. Erősen összpontosítasz, nehogy eszméleted veszítsed.  A kor és a kór közti lényegtelen különbséget latolgatod.

*

            A Buzogánytorony lábánál elakadsz: csukva találod a kaput és sehol egy magyarázó felirat, továbbsegítő útjelzés. Külföldről érkezett turistaként ugyancsak vakarhatnád a fejed búbját, mitévő légy, de pesti lakosként sem könnyű eligazodnod. A Galériánál újabb meglepetés ér: az épületszárnyak közti átjárást megszűntették. Kabátodat kiveheted a ruhatárból, hogy a palotát megkerülve célhoz érj. A jele szerint városodnak továbbra sincs gazdája.

*

            A fájdalom szívósan kapaszkodik beléd. Egyszer lábikrádba harap, máskor gyomrodban rág vagy álkapcádat cibálja, gyötri. Már unod a tombolását.

Ferenczy Károly gyűjteményes kiállítása

            A Magyar Nemzeti Galéria meggyőző karácsonyi ajándékkal rukkolt elő, amikor vagy hatvan magángyűjtemény és számos társmúzeum segítségével retrospektív tárlatot rendezett a festő műveiből. Ferenczy mintegy másfélszáz festménye és fele annyi grafikája újfent meggyőzött arról, amit a királyi palotában sétálgatva már korábban is gyaníthattam, hogy a tehetségekben ugyancsak nem szűkölködő századfordulón messze kiemelkedett kortársai közül a zseniális művészcsalád megalapítója. Holott indulása közel sem tűnt ennyire ígéretesnek, külföldi tanulmányai végeztével kevéssé számottevő, majdani stílusától idegen képeket alkotott. E kollázsra emlékeztető konstrukciók némileg stilizált figurái nem lelik helyüket és szerepüket, levegőtlenül, környezetükből kiszakítottan és mintegy síkra ragasztottan szerénykednek. Úgy tűnik, készítőjük csak Nagybányán talált magára, ahol foglyul ejtette a varázslatos táj, melynek fényei és színei esztendőkre elég munkát adtak és festői működésének átértékeléséhez segítették.

            Enteriőrjeit, illetve egyéb műtermi kompozícióit a kor divatjának tudom be, és a megélhetési kényszer számlájára írom, jóllehet technikai színvonaluk nem hagy kívánnivalót. 1915-ös Alvó cigánylánya például nemcsak elbűvölően szép, hanem diszkréten jelzett ápolatlanságával korrektül pontos is, már-már naturalista alkotás. Fontosnak mégis az álomszerű jeleneteit tartom, e hol mitikus, hol valóságos forrásból táplálkozó, minden ízükben átszellemített képeket, melyek éppen attól elragadóak, hogy egyikük sem véglegesen tisztázott elvek alapján készült. Megannyi próbálkozás, kísérlet a lehetőségek megragadására, esetleg valamilyen technikai, szemléleti probléma megoldására. A Hegyi beszéd újszerűsége például kevésbé rejlik szcenírozásban - az eredeti környezet fölcserélésében hazaira vagy az időtlenség-érzetének: bárhol és bármikor megtörténhetett volna kiváltásában -, inkább bátorságával hat, hogy lop be a hely hangulatától élesen elütő, groteszk elemeket: biedermeier babafigurákat a kompozícióba. Hasonló leleményre bukkanok mindenütt: a Marosvásárhelyen őrzött 1903-as Keresztlevétel főszereplője a korpusz helyett a rajongástól fénylő egzaltált nőalak. Az annyit idézett 1900-as Józsefet eladják testvérei pedig modern képkivágással él, felső egyharmada-fele ürességével talán az égi reakció késésére emlékeztet, a mai nézőben viszont óhatatlanul József Attila harminc évvel későbbi sorait visszhangozza: „Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél.” (Reménytelenül).   

            E festmények álomszerűsége, bárhonnét kölcsönözze is témájukat, megmarad. Ferenczynél még egy sétalovaglás sem szikár naturalista, esetleg olcsón vett jelkép, születésénél ott bábáskodott valamilyen festői rejtély. Fontosságra is úgy tesznek szert, ha a színek és fények egymásra hatását mutatják. Elképesztően gazdag zöldekkel, barnákkal találkozni – Tékozló fiú, Háromkirályok -, amikor pedig égőpirossal ellenpontoz, csak álmélkodom. Jóllehet hasonló megoldású, az 1893-as Madárdal tökélye mellett még a Festő és modellje az erdőben is elhalványul. „Világító” képei unikumszámba mennek, elvégre fricskaként is értékelhetők. Ki gondolna például arra, hogy az árnyék vagy az alkony is ragyog, miként a Patak II. vagy a Március este bizonyítja. Tanulmányok sora mutatja, hogy mennyire foglalkoztatta e kérdés, a Hazatérő favágók több verzióján is követhető, milyen technikai megoldásokkal kísérletezett, hogy áttörjön a szokás homályán: egyszer az öltözetre vetülő világos foltokkal derít, máskor viszont lemezteleníti a végtagokat, hogy jobban érvényesüljön az eleven test fénye.

            A műgond, amit a kiállítás rendezői nem felejtenek el hangsúlyozni, a formák és technikák harmóniáján túl kitetszik az anyagkezeléséből is: kész földarabolni a csak részleteiben sikerültnek tartott vásznakat, és attól sem riad vissza, hogy újra meg újra átfesse, amit nem talált megfelelőnek. Így születnek – korát megelőzve – az egymásra rakodó rétegek folytán szinte tapintható, dombormű képei, mint a századfordulós Gesztenyefák. A gazdag oeuvre-ben található másolatok sokasága viszont arra utal, hogy minden siker és elismertség dacára egy háromgyerekes család eltartása akkor sem járt kevesebb fáradtsággal, mint ma.

              Komoly hiányossága e kiállításnak a hírverés szinte teljes hiánya. Ott jártamkor a Ludwig Múzeumnak valamikor helyt adó tágas épületrészben nem akadt tíznél több érdeklődő! Igaz, a tárlat föllelése sem egyszerű feladat, a Várban zajló felújítási munkák során ugyanis megtakarították az információs táblákat, az érdeklődő külföldinek így mesterdetektívvé kell átváltoznia, hogy kinyomozhassa, merre rejlik e jellegzetesen magyar kultúrkincs. Zavaró a Galéria belső átjáróinak lezárása is, mivel hiába fárad, aki a főbejáratnál próbálkozik.

            A végzet nem játék.

*

            Mindent átírni! De kinek a kedvére?

*

            Áthat a fájdalom. Magad siratod? Igen, önző vagy: legyen valaki, aki megteszi.

Két szisz

Ha nekik szabad

            Maró gúnnyal cáfolja a magyar Pen Klub élére történő esetleges megválasztását a kulturális államtitkár. Másnap mégis őt emelik az elnöki székbe. A hivatalos magyarázatban Görgey Gáborra hivatkoznak, aki hasonló pozícióból került oda. Azt sajnos már sajnos elfeledik hozzáfűzni, miért bukott meg annak idején az idézett személy pártja és kormánya.

Nepotizmus

            A bíróságok és a politikai hatalom összekapcsolása rokoni szálakkal ellenjavallott egy demokráciában, melyet éppen a hatalmi ágak függetlensége garantál. Rossz vért szül, ha a vezető kormánypárt egyik kulcsfigurájának feleségét emelik a bírói testület élére, hiszen ettől kezdve képtelenség védekezni az igazságszolgáltatás befolyásolásának vádja ellen. A döntés abszurditásának belátásához különösebb jogi tájékozottságra sincs szükség, nemhogy alkotmányírói gyakorlatra. Elkövetik mégis e hibát, melyre nem lehet mentség sem a kóros bizalmatlanság, sem a káderhiány. Tetszettek volna időben orvoshoz fordulni vagy némi előrelátást tanúsítva bölcsen kinevelni a megfelelő szakembereket! Amennyiben nem jutott eszükbe ilyesmi, már késő, a példa tanúsága szerint maguk is alkalmatlannak mutatkoznak posztjuk betöltésére.