Hivatásrend

            Utaztam volna én saját jószántamból is, a szükség azonban szintúgy rávett. Nyolcadikos koromban osztályfőnököm nekem szegezte a kérdést: mivel szeretnél foglalkozni? Elsőre nem is értettem, miről faggat, hamarosan úgyis kitör a forradalom, én meg Gavroche módjára ott veszek a barikádokon. Lelőnek és pont. Különb ambícióm nemigen lehetett, hiszen annyira kilátástalannak tűnt minden, hogy bármiféle értelmes jövő föltételezése merő képtelenségnek hatott. Akármint meresztgettem szemem, pisla fény sem ért el, amit irányjelzőnek nézhettem volna. Ili néninek azonban mégsem felelhettem azzal, hogy hősi halott lesz belőlem, inkább a szorongatottak ósdi leleményéhez folyamodtam: analízisnek vetettem alá kérdését, hátha válaszra lelek benne. Ha vágyaimra kíváncsi, szívesen a tudtára adom. Hivatásos vadász lennék! Csakhogy hiába forgatta brosúráját, ilyen foglalkozásra nem bukkant, noha az Esti Hírlap is megírta, hogy Somogyban ők kalauzolják a külföldi vendégeket. A létező foglalkozások sorából kitörült helyett mást kellett kisütnöm, és eszembe jutott, hogy a Cimborák hőse erdész, ez a szakma pedig szerepelt a hivatalos lajstromban. Igaz, a fővárosban nem tanítják, de szívesen járok én Sopronba is, amihez ráadásul közel a határ. Ki tudja, egyszer talán áttévedek rajta! Ebbéli reményemben is csalatkoztam, mivel a beiskolázási körzet szerint én a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolához tartoztam. Bár a Tisza partján sosem jártam, a képek viszont, melyeket a városról láttam, kevés jóval bíztattak. Homokos, kopár síkon terül el, szomszédságában mindössze egyetlen rezervátummal, a Fehér-tóival, néhány csenevész szélfogó fasoron kívül azonban nemigen bővelkedhetett erdőben. Ilyen erővel akár Pesten is tanulhatnék!

            A véleményemet persze senki sem tudakolta, utaztam hát, méghozzá szülői kíséret nélkül, mivel elég nagynak ítéltek már ahhoz, hogy ne verjem őket fölös kiadásba. Szokatlan pályaválasztásom hallatán mintha valamelyest megkönnyebbültek volna, színjeles nővérem taníttatása éppen elég terhet rótt rájuk, én meg csupán afféle jórendű voltam, akinek kezébe szakmát kell adni, hogy minél hamarébb megálljon a saját lábán. Választásom imponáló határozottságának köszönhetően mégsem indultam egyedül! Hasonlóan tétova osztálytársamat úgy elbűvölte föllépésem, hogy csatlakozott hozzám, így kettesben ácsorogtunk a Marx tér túloldalán hemzsegő tömegben, együtt böngésztük a tömérdek állás- és albérlethirdetést, míg be nem tolták a korai gyorsot. Ott bóbiskoltunk egymás mellett a fűtött vagonban az érdekfeszítőnek aligha nevezhető sokórás úton, és a kutya sem szólt hozzánk, holott arrafelé, mint minden határnak tartó szerelvényen, sűrűn razziáztak a civilruhás rendőrök. Alighanem fiatalabbaknak és kialvatlanabbaknak tűntünk az általuk keresetteknél, mert bántatlanul, noha kimerültségtől reszketve szálltunk le a vonatról, hogy némi kérdezősködés után egy csuklós villamosra kapaszkodjunk föl, amivel a sárgás színű, unalmas házsorok között a Széchenyi térre döcöghettünk. Ott barátságosan útba igazítottak megint, így késedelem nélkül jutottunk el a partközeli iskolához.

             Az elsők között érkeztünk, és nem kellett sokáig várakoznunk a sötét és huzatos folyosón, mivel egykettőre megtelt harsogóan vidám, erőtől duzzadó emberekkel, akik a régen látott barátként lapogatták egymás hátát. A vadászruhás, zöld kalapos férfiak paroláztak, a bőszoknyás asszonyaik csókot váltottak, és örvendező sokadalmukból szinte ki sem látszottak a magunkfajták. Mintha valamilyen bankettre gyűltek volna össze, nyoma sem volt felvételi procedúrának, a bizottság tagjai maguk is szívesen forgolódtak a tömegben, az érkezők meg kopogtatás nélkül rájuk nyitották az ajtót. Szorosan a falhoz lapultunk ebben a jövés-menésben, és meredt szemmel bámultuk a ricsajozókat, mígnem déltájban lassanként elcsitult a lárma, hiszen ebédelni takarodtak mindnyájan. Hovatovább csak mi ketten ácsorogtunk künn. Egy tanáros külsejű férfi, hogy senkit sem látott rajtunk kívülünk, némán szemrevételezett bennünket, majd intett, lépjek be. A teremben egy idős bácsi rágcsálta bajuszát valamilyen napló felett, és úgy tett, mint akire többé semmiféle procedúra nem tartozik.

            A szögletes arcú ember bosszús képet vágott: no, mit akarsz? A bácsi meg unottan nyújtott felé egy pakli cigarettát. Jelentkezni szeretnék – feleltem megilletődötten. Pestről? Erre nem tudtam mit felelni. Vallatóm komótosan rágyújtott, azután tovább folytatta a kérdezősködést: milyen a bükkfa termése? A Poscher János utcai könyvtárban végiglapoztam egy hazai fafajtákról szóló kiadványt, viszonylag pontos leírással szolgálhattam tehát. Nem a biológiai meghatározásra vagyok kíváncsi, csattant föl a férfi és lepöckölt egy finánclábat, azt mondd meg nekem, kiskomám, milyen föltételek mellett és mire használható! Világos volt, hogy olyat akar kérdezni, amire városi fiúként nem felelhetek. Hirbek Tominál már a tudakozódásra sem futotta erejéből, beérte adatainak egyeztetésével is, azután elküldte. Éhesen, szomjasan és megalázottan szédelegtünk ki. Uzsonnára egyikünknek sem futotta, nyomasztó kedélytelenségünket sétával próbáltuk elűzni. Követtük a villamost, és port, kavicsot rugdosva sajnáltuk magunkat, holott nemcsak velünk bántak el. Az én vidám parki repülőm szomszédságában lakó fiú, Bauer Sándor is hasonlóképpen járt tavaly, amit ő nagyon a szívére vett. Javában töprengett is, mitévő legyen. Jómagam viszont eleve kilátástalannak ítéltem a látványos ellenállást, és bármiféle ötlet, elgondolás nélkül maradtam, amikor nagy sokára megérkezett az elutasító válasz. Társam cukrásznak állt, fölöttem pedig akár egy vészbíróság, szüleim tanácsa döntött. Apám úgy hallotta, biztos megélhetést kínál a borászi pálya, és bár a legkevésbé sem szerette az itókát, Budafokra küldött tanulni. Annak rendje s módja szerint ki is villamosoztam a sárga épülethez, ahol örömmel fogadták jelentkezésemet, mindössze a fölvételi lapomat hiányolták, amit az erdészeti szakközépiskola elfelejtett visszaküldeni. Augusztus vége lett, mire többszöri nógatásra postázták, addigra viszont már a borászoknál is betelt minden hely. Összeült megint a kupaktanács, és nagy sóhajtozások közepette arra jutott, hogy szorult helyzetemből nincs más kiút, mint tanulmányaim folytatása. Ha kinyögték nővérem taníttatásának költségeit, megbirkóznak az én kikupálásom terhével is.

            Újra elbandukoltam iskolámba, ahol Ili néni meglepő örömmel fogadta az újabb fordulatot, és föltette soros kérdését: melyik gimnáziumba szeretnél menni? Mindössze kettőről hallottam addig, az újpesti Kanizsai Dorottyáról, hová nővérem járt, és a közelében álló Könyves Kálmánról, hol bálványa, Szörényi Levente tanult, az utójelentkezés során azonban csak kerületi iskoláknál próbálkozhattam. A Berzsenyi és a Lékai között választhattam, és mivel az utóbbi esett közelebb, oda mentem. Ilyen egyszerű a döntés annak, aki tudatlan. Mindössze az utca végén kellett jobbra fordulnom és másfél kilométernyi séta után már el is érkeztem a minden csínt nélkülöző, dobozforma épülethez, ami ugyancsak kitűnt a Jász utcát szegélyező házak sorából. Odafelé menet pedig tarka látvány kísért, míg a kórház irdatlan telkét, hol még kertészeti tanágyások is húzódtak a tanulóifjúság gyakorlati oktatására, drága és hivalkodóan ronda műkőkerítés határolta, innenső felén apró házak bújtak meg egészen a Szegedi úti sarkon tornyosuló, házgyári technikával emelt munkásszállásig, ami előtt facér férfiak lebzseltek zsebre vágott kézzel, és hatalmasak fütyülve az emeleti ablakokat lesték, hátha kinéz valaki. A Szegedi út túloldalán, a bölcsőde mellett kezdődött a béke téri park, melynek sötét bokrai közt gyors perfektuálhatták az ébredő vonzalmat. Nappal nyugodalmasabbnak hatott e vidék, jóllehet a templom mögötti barakkból a hadkiegészítési parancsnokság kerületi kirendeltsége fenyegetődzött. Tovább menve kisebb műhelyek sorakoztak az emeletes bérházak között, melyek egyikében magam is megfordultam Ilia Lajos nevű osztálytársamnál. A Rákos-patak felé mind szembeötlővé vált a nyomorúság, foszló vakolatú, düledező kalyibák rejtőztek a bodzával és ecetfával benőtt udvarok mélyén, sőt, akad olyan gödör alján lapuló kalyiba is, aminek oldalában disznó röfögött. Nemsokára kitolták az állattartás határát előbb a patakig, majd a körvasútig. Némi jelei a csinosodásnak legföljebb a Rokolya utcánál voltak érzékelhetők, az iskola közelségét pedig nemcsak egy keresztutcai templom mutatta, hanem a sarki barackos is, melynek gondosan ápolt fáit később gyakran megcsodáltam. 

            Az üveges ajtón belépve egy földszinti osztályterembe irányítottak, és elkérték bizonyítványomat, jelentkezési lapomat, majd hangosan tudakolták, milyen nyelvet tanulnék. Franciát – feleltem kapásból. Gyűlölködő pillantást kaptam válaszul: itt csak németül vagy latinul lehet! Szívem az utóbbihoz húzott, de ha ennyire gyakorlatiasak, rajtam ne múljék, és a németet diktáltam be. Fölvételemet magától értetődőnek tekintették, és nem kíváncsiskodtak tovább. Utóbb jöttem rá, hogy szolid négyeseimmel is kiríttam a közepes átlagú jelentkezők közül. Az évnyitót a T alakú épület egyik udvarán rendezték, és nemsokára arra is rájöttem, kívánságom miért kavart ellenséges indulatot. A felvételemet intéző idősebb tanárnő lett az osztályfőnököm, aki németre és magyarra is oktatott. Helyünket a homlokzat sarki termében jelölték ki, átellenben a vastag cigarettafüstöt árasztó fiúvécével. Ablakaink a belső fronton sorakoztak, így az unalom perceimben legföljebb a telket övező rézsűn járathattuk tekintetünket, ahol csak Morvai tanár úr tornaóráin mutatkozott némi élet, mivel parancsára a fenti keskeny ösvényen futotta iskolaköreit az edzendő ifjúság. Az idő csöndbe dermedt, még egy zajosan megpakolható vaskályha sem akadt. Központi fűtés porciózta a meleget, és barátinak nem nevezhető üresség vett körül.

            A koedukáció újdonságát sem élvezhettem, hiába telepedtem hat lány közé, osztályfőnöknőnk első dolga az ültetés volt: ő majd kijelöli a padtársakat! Elképzeléseinkre senki sem volt kíváncsi, egy olajozottan működő tanügyi gépezet szippantott be, és a formálandó nyersanyag dicstelen sorsára kárhoztatott. Tereltek és szelektáltak. Be kellett diktálnunk például előző évi átlagunkat, és a listát egy piros vonal metszette ketté, aki fölötte volt, automatikusan KISZ-tag lett, az alá szorultak pedig tagjelöltek. Nem számított, mire vágyunk, mit akarunk. Osztályfőnöki órán néhány szóban mindnyájunkkal elmondatták, mivel tölti szabad idejét. A többség gyanútlanul vallott is, nem sejtvén, mire megy ki a játék. Egyikük büszkén mesélte, hogy lejár a térre. És mit csinálsz ott? Férfiakkal ismerkedem – hangzott a naiv válasz. Hamarosan tudtunkra adták, hogy többen vagyunk a kelleténél, és kirúgták az úgymond nem közénk valókat. Én meg váltig töprengtem: milyen alapon teszik, mikor a tanári kar sem büszkélkedhet éppen sok kiválósággal.

            Reggeltől kora délutánig koptattuk a nemrég beszerzett, mégis lestrapáltnak tűnő modern, csővázas asztalokat, székeket, melyek kényelmetlenül szűkösnek bizonyultak, és ha moccantunk, csikorogtak, zörögtek. Elől, az asztal mögött összekarcolódott, ócska húzós tábla feketéllett, fölötte valamilyen elmaradhatatlan jelmondattal. Körben néhány színehagyott, olcsó nyomat, az ajtó melletti falon pedig egy lécekből összetákolt faliújság szerénykedett, melyet a hetessel együtt kijelölt felelősnek kellett újságokkal ellátnia. Ősszel november hetedike, tavasszal a forradalmi ifjúsági napok, majd április negyedike és május elseje képezték munkájának sarokpontjait. Közbül egy-egy lapokból kiollózott propagandacikk vagy kép mutatott szamárfület nekünk. Szünetekbe kiáramoltunk a kockaköves folyosóra, és a többség rohant a vécébe, hogy elszívjon egy staubot, én meg a folyosót lezáró üvegfal előtti zöld csőkorlátnak dőltem. Minden csőből készült itt, és mintha bennünket is abba húztak volna be. A fejem helyén tátongó űrt szellőztettem. Vártam az utolsó kicsöngetésre, hogy dugig tömött ócska bőrtáskámat hónom alá csapva kibotorkálhassak végre a rideg embergyárból, ami lényege szerint volt olyan, mint amilyennek külcsíne alapján az általános iskolát szánták építői, és társaimmal elcsoszogjak a villamosmegállóba, ahol annyi hamis képzet után egyértelmű tények vesznek körül. Duhog a víz alatti robbantással lemezt domborító kazángyár, Újpest felől csattognak az olajfaló ZIL-ek, mellettünk pletykásan vihorásznak a lányok és olykor még a bágyadt nap is felénk sandít.