Szamárpad

            Amit újabb időkben hiszünk, vélünk, gondolunk magunkról, 1956-ból vezetjük le. Két évtizede egyebet sem hangoztatunk, mint hogy dicsőséges forradalmunk rakta le jövőnk fundamentumát, és az akkor rajtunk ütött seb tovább sajog: cserbenhagytak minket! Amikor segítségre szorultunk volna a szovjet tankok ellen, csupán szép szavakat kaptunk. Lármás támogatóink figyelmét a szuezi válság kötötte le, erejükből és kedvükből többre nem futotta szolid diplomáciai lépéseknél. Utóbb már azt is sokallották, a politika – úgymond - a lehetőségek művészete, és ők csupán a realitásokat vehetik számba. Mivel pedig a tény egy diktatúra volt, azzal kellett együttműködniük.

            2011-ben egykori mentorainkhoz hasonló helyzetbe kerültünk, és most jelentős mértékben rajtunk is múlik, miként alakul Nyugat-Afrika lakóinak sorsa. Nyilatkozataink, egész hozzáállásunk pedig sokkal inkább emlékeztet a közvetlen érdekeiket mindenek fölé helyező és bennünket kényre-kedvre kiszolgáltató sima modorú egykori diplomatákéra, mint az állítólag mélyen belénk égett és örökre feledhetetlen történelmi tapasztalatokra.

            Nem szabad konfliktusba keverednünk az arab világgal – halljuk -, káros volna egy más kultúra belügyeibe avatkoznunk, esetleg félreértenék! Az elkövetkező évek során majd a nemzetközi fórumokon kivizsgálják a népirtást, és mi is megszavazunk egy ejnye-bejnyét a polgárháború kirobbantóinak, hogy azután sietve parolázzunk velük újabb olajszállítmányokért, némi beruházásért kuncsorogva.

            Dacos nép vagyunk, büszkék történelmi hagyományainkra, szabadságszeretetünkre. Mindig lovagiasan oltalmaztuk a gyöngéket és a kontinensen elfoglalt helyünkhöz méltón képviseljük elveinket, valamint az európai kultúrát.