Szomorú részvétlenség

            Akármennyire különbözzék is e meggyötört társadalom napi gyakorlata az elvárhatótól, részvétünk hiánya mindig szégyenletes és ostoba. Az egyéni túlélés pillanatnyi záloga holnapra pusztulásunk előmozdítójaként lepleződik le, mivel olyan légkört teremt, amilyenben nem érdemes élni. Többségünk kerüli is a kárörvendés alkalmait, legkevésbé sem súlyosbítana a bukottak helyzetén, magát pedig többre tartja, mint hogy efféle hitványságokkal enyhítsen átélt szenvedésein. Ennek tudatában, és csupán a miheztartás végett jegyzem meg, hogy a szolidaritási kényszer dacára képtelen vagyok együtt érezni a Rádióból elbocsátott újságírókkal. Pontosabban szólva semminemű közösséget nem vállalhatok az Intézménynél 2006 ősze előtt foglalkoztatottakkal. 

            Aki hosszú időn keresztül úgy jár be munkahelyére, hogy „nem veszi észre”, mi zajlik körötte, magánemberként is gyalázatos példával szolgál közönyéről és gyávaságáról, újságíróként pedig kielégítően bizonyítja szakmai inkompetenciáját. Figyelmét talán elkerülte a háromszoros vaskordonnal, valamint konténerfalakkal körülvett, bedeszkázott ablakú intézmény körül tucatszám lebzselő darth vaderek vízágyúja, vagy az a három, utcára kihúzott tűzoltótömlő, amivel jobb híján egymást riogatták a környéket feldúló egyenruhás huligánok, de hogy nem látta volna meg az udvarba berugdosott, összekötözött kezű járókelőket, az hihetetlen. Ha pedig látta és mégsem beszélt róluk, nem verte nagydobra, nem adta hírül a világnak, mi zajlik környezetében, inkább lapított, befogta a száját és úgy tett, mint aki ott sincs, mert többre tartotta karrierjét a szakmai és általános erkölcsi követelményeknél, most se tekingessen körbe segítséget remélve. Viseljen akármilyen ordót, részvétnyilvánításra tőlem ne várjon.