Alapvetés

- liberális piszkozat -

            Egy liberális társaság megalapítása nem csekély feladat azok után, ami az előző évtizedekben nálunk zajlott. A szabadelvű kifejezésből mára szitokszó lett, hiszen mindkét, magát liberálisnak mondó politikai csoportosulás föladta eszményeit. Egyik a paletta baloldali szélsőségével, hajdani ellenfelével lépett szövetségre, és saját zsebre dolgozva kótyavetyélte el a közös jövőt, hívnek ígérkező vetélytársa pedig csöndben megvált elveitől és buzgó pragmatikus gyanánt tört a hatalomra, járjon az bármilyen, tőle korábban távol álló nézet- vagy eszmerendszer hangoztatásával. Liberálisnak errefelé ma a gerinctelen haszonelvűt nevezik, és egyetlen szavát sem hiszik.

            A széthulló ideológiáknál erősebben foglalkoztat minket a közösségi veszélyérzet kialvása. Attól tartunk, hogy véres, nemegyszer drámai tapasztalatainkról megfeledkezve eltompolunk és alkalmatlanná válunk tényleges állapotunk helytálló megítélésére. Önérzetünk és tudatunk fogyatkozása akkor is súlyos következménnyel járna, ha mi sem fenyegetne az általános prosperitás közepette, válságból válságba bukdácsolva viszont az alapvető értékek iránti közöny biztos pusztulást hoz. Széchenyi István 1832. szeptember 23-án egyszer már összegezte naplójában, mire kell ügyelnünk: a legmélyebb alap a szabadság. Igazának belátása vezetett oda, hogy dacoljunk nyomasztó hátrányainkkal.

            Az utóbbi esztendők történelmi fordulatai tanúsítják, mivé silányulunk a személyes és együttes szabadság híján. Legyünk bár szegények vagy gazdagok, önállók vagy másoktól függők, amint föladjuk sorsunk intézését, szánalmas tengődés vár ránk. Az utcán szembejövők megtört szemében önérzetes polgárok és emelkedő nemzet helyett egy új középkor rabszolgasorssal fenyegetett alávetettjeire látunk, amint döntési lehetőség híján minden apróságért felettes hatóságaikhoz folyamodnak.

            Az állam pedig különféle ürügyekkel szipolyoz bennünket. Vezetői már tréfaként sem emlegetik a közjó fogalmát. Mivel a hatalom megszerzésének és birtoklásának igazi célja ismeretlen előttük, beérik annyival is, hogy utolsó, még elérhető javainkat elorozzák. Közép, illetve hosszú távú tervek nélkül viselkedésüket „e folyvást változó nemzetközi helyzetben” a pillanat kívánalmaihoz idomítják, ma erről harsognak, holnap arról. Bértollnokaik és televíziós segédhadaik buzgón feledtetnék velünk a tegnapi elveket, nézeteket, ígéreteket. 

            Emlékezetünk és pénztárcánk kifosztásánál ostoba balek módjára nem válnánk a bűntársaikká. Egyeseket az undor nógat ellenszegülésre: tétlenül mégsem tűrnék a mindent elárasztó hazug locsogást. Mások a közösnek ismert egyéni célok eléréséhez keresnek szövetségest, és akadnak, kiket a lehetetlennek tűnő feladat vonz: nem nyughatnak, míg újra kezükbe nem kaparintják az önmaguk feletti hatalmat. Néhányunk memóriáját még nem törülte ki az idő, és jól emlékszünk arra, mi a különbség az önkéntes és a kényszerű vállalkozás, a magunk hozta döntés és a hivatali ukáz, a jövőbeni kilátások és teljes reménytelenség, a szabad és a megalázott ember között.

            Akármennyire nehéz is, hiszünk abban, hogy tovább már nem halogatható a cselekvés. Teendőinket senki sem végzi el helyettünk, mulasztásaink pótlása napról napra nehezebb lesz. Ideje búcsút vennünk a hiábavaló várakozástól, az emberöltönyi tespedéstől.

Quam primum, o comites, viam voremus, Fel hát az útra, társaim, siessünk!