Gao Xingjian: Lélek-hegy

ford.: Kiss Marcell (Noran 2008)

            Koronként megkísért az összegzés feladata. Szigorú vezérlő eszme híján a mindenség föltárása és elmondása persze képtelen vállalkozás. Benyomásaink, tapasztalataink összegereblyézett halma végül is ránk szakad és betemet. Helyzetünk, állapotunk tisztázása helyett a kívül-belül leselkedő káoszról győz meg újra: önmagunk elől nincs menekvés. Az itt is, ott is otthonosan mozgó hídemberek próbálkozása hasztalan, törekvésük a nagy áttekintésre időtől és kultúrától függetlenül kudarcba fullad. Ha valamit sikerül egyáltalán bizonyítaniuk, az nem több, mint hogy az éppen fölkapott szellemi divatáramlatok mindegyike alkalmatlan a kitűzött cél eléréséhez, a roppant fáradsággal egybehordott ismeretanyag sehogy sem rendeződik kívánt formába, minduntalan kiönt belőle, szerkezetében és mintázatában eltérő sémákat követ, a vonakodó írót pedig arra bírja, hogy nagy ívű elképzeléseinek megvalósítása helyett beérje egy szánalmas torzóval, rosszabb esetben akár morzsalékkal, töredékkel is.

            A száműzött Gao Xingjian hazája sok ezer éve szüremlő tapasztalati kincsére hagyatkozva kísérletezik létünk posztmodern lajstromának összeállításával. Egy olyan nép fiaként próbálkozik, amelyik egyaránt járatos a taoizmus, a buddhizmus, a konfucianizmus és annyi más nézet- és eszmerendszerben, így nem esik nehezére az éppen aktuális tételek fölmondása sem. Mintha azért emlegetné hervadó alapigazságaink némelyikét – lásd. „az élet az, amiről nem lehet beszélni” (359. l.) -, hogy egy dacos „juszt is”-sel rukkolhasson elő! Fölsorakoztatja a divatos kánon összes – eszmetörténetileg indokolt - közhelyét: „a céltalanság az igazi cél” (409. l.) és e fölismert céltalanság teszi az élet vándorává azt, akinél „a művészet életforma” (450. l.). A tudatos teremtő büszkeségét tehát Kínában is fölváltotta egy többé-kevésbé bevált, szerényen hedonista létezéstechnika: „végül is azzal foglalkozom, hogy a szépségben gyönyörködjem” (489. l.), miközben az író persze mutatós erőfeszítéseket tesz alkotásának megalapozására. Roppant életanyagot zsúfol meglehetősen terjedelmes művébe: önéletrajzi elemeken kívül bőven szemelget hazája geográfiájából, néprajzából, rég- és közelmúltjának vagy éppen jelenének történtéből, a mozaik tömkelege hátha összerendeződik majd olvasója fejében. E kaleidoszkópszerűségbe vetett könnyelmű hit avatja Gao Xingjiant igazán korszerűvé, aki ennek révén takaríthatja meg a szigorú értelemben vett cselekményszövést, illetve a komponálás ilyen léptékű világkép fölvázolásánál szinte reménytelen munkáját.

            Könyvének értékesebb felét az ismeretek és személyes benyomások teszik ki, a kulturális forradalom minduntalan fölbukkanó rémképei, valamint az elbeszélő benyomásai a kevéssé reménykeltő környülállásokról. A felénk először Dantéval bejárt jelképes utazás a lélek bugyraiban már sikerületlenebb, bajosan követhető és kevéssé érdekes. Munkáját a köznapiság apoteózisának tekintem, igazi szenzációt azzal kelt, hogy rávilágít egy homályban maradt evidenciára: még a zömünk által ismeretlen, távoli helyeken is emberek élnek, kiket éppúgy gyötörnek a gondok, ahogy minket. Hozzánk hasonlóan szeretnek és gyűlölnek, születnek és pusztulnak, esetleges különbségeink oka kultúráink eltérése. A könyv tanúsága szerint a még mindig szigorúan ellenőrzött magánélet dacára – vagy éppen azért – dominálnak az elfojtott késztetések, a légkör erotikusan fülledt, és a takargatott vágyak nemcsak az álmokban fenyegetnek kitöréssel. Bizarr képzelgések színezik át a valóságot, babonák keverednek racionális ismeretekkel, képtelen remények elegyülnek a tapasztalati tényekhez, az élet áttekinthetetlen és kiszámíthatatlan, mi sem tudható. Aki önmagát keresi, a vallás bíztatásához fordul, bármelyik Isten jelölje is ki a követésre ajánlott utat.

            Az élet vándora abban reménykedik, hogy állapotánál fogva fölülkerekedhet az álom és valóság, a napi robot és az esti ábrándozás kettősségén. Az ősi toposz azonban mára kiürült, és ezen az elbeszélő sajátságos késztetése sem segít: noha politikai üldözött, és egy téves orvosi diagnózis folytán gyógyíthatatlan betegnek hiszi magát, kínálkozó lehetőségei mindettől nem gazdagodnak. Akármint mesterkedjen is, nem sikerül elfoglalnia a kívülálló helyét, és egyetlen pillanatra sem feledkezhet meg arról, hogy kényelmes pozícióját csupán átmenetileg bitorolja. Mutatós fölénye csalás, kivételezettsége mindössze a gyönge hatalmi kommunikációnak köszönhető, kék műanyagtokos írószövetségi igazolványa legföljebb a központtól távoli perifériákon biztosíthat számára előjogokat, ott, ahol nem kételkednek tekintélyében, vagyis nem értesültek még az ellen indított kampányról. Valódi súlyára a kollegiális támogatáskérés utal, mivel ajánlása csupán rontana írótársa publikálási esélyein.

            Noha az elbeszélő utazása egyszerre zajlik külső és belső térben, a Lao-ce: Tao te kingjét fejezeteinek számában is követő mű talán legjobban megírt, 62. része után egyértelműen az utóbbi válik meghatározóvá, ami a műalkotás konstituáló erőinek fölülkerekedéséről tanúskodik. Ám ez korántsem jár együtt az alkotói biztonságérzet növekedésével, minduntalan esztétizáló, filozofálgató betétekbe ütközöm, melyek a Lélek-hegy lehetséges értelmezési keretét szabnák meg. Gao Xingjian mintha kevéssé bízna munkájának sikerében! Noha engedelmesen lemond az írói mindenhatóságról, a díszletek mögül továbbra is változatlan hévvel győzködik önértékelésének egyedül helyes voltáról, bár olvasóként vagyok olyan rátarti, hogy kéretlen segítségét ne igényeljem. Valamiképpen majd csak elboldogulok magam is! Pedig a mű szerkezetét – talán műveltségi hiányaim miatt - bajosan látom át, és homályos utalásai sem igazítanak el, az egyes szám első, illetve második személyű elbeszélés váltogatására például sehol nem lelek elfogadható magyarázatot. A 31. fejezetnél bekövetkezett cseréjüket sem okolhatom meg, mint ahogy egyes figuráinak ismételt fölbukkanására is csupán gyanakodhatok, föltevésem bizonyítására azonban képtelen volnék. Akár csak a véletlenszerűnek ható motivációk sora, vagy az álom és valóság egymásba úsztatott képeinek indoklása, e gubancok kibogozása is meghaladja lehetőségeimet.

            Míg a 23. fejezet variációs ismétléseiben bravúros álomleírásra ismerek, másutt legföljebb a fejem vakarhatom. Történetmondása ingadozó, olykor többször is nekilódul, hol, erre, hol arra kanyarodik, habozni látszik a különféle eshetőségek között. Mintha a lebegtetés bevált fogásaival élne, holott e benyomás interpretációs hiba eredménye is lehet. Anélkül, hogy Kiss Marcell fordítói erőfeszítését lebecsülném, fáradozása gyakran sikerületlen. Stílusának töredezettsége az eredeti szöveg lázas lüktetésére, a szerző expresszionista kifejezésmód iránti hajlandóságra utalhat, ami vagy igaz föltevés, vagy nem, magyarul viszont ritkán helytálló. Noha a kolofon szerint hárman is bábáskodtak a kötet világra jötténél: Kőrössi P. József irodalmi vezető, Balikó Helga felelős szerkesztő és Sződy Macó korrektor, minduntalan felszisszenek. Nyelvszemléleti problémáktól: „mielőtt még le nem égett a Sárkánykirály Szentélye /…/ innen, a szentély színpadjáról lehetett a legjobban látni a lampionokat” (59. l.), tér- és időszemléleti gondokon át „kis idő múltán eltolta a reteszt a nagykapun, kijött a nagyobb szobából” az egyszerű szótévesztésig: „a Sárkány Szentéllyel keresztben lakó rizskereskedő” (59. l.) különféle hibák tömkelegébe botlom, melyeknek nem valók egy gondozott kéziratba. A szövegben szereplő kínai mértékegységek címet viselő kiegészítés kivált bosszantó, mivel a nélkülözhetetlen művelődéstörténeti ismerettár helyét foglalja el, és felettébb hiányos. Egy Nobel-díjra érdemesített művész kitüntetett írásának átültetése alighanem több figyelmet, lelkiismeretesebb munkát érdemelne.