George Orwell: Légszomj

ford.: Papolczy Péter (Európa 2006)

            Jócskán meglepett ez a könyv, az 1984 és az Állatfarm után aktuális példázatot vártam, ami vitára késztet, és hajdani magamra ismertet, de mintha csak egy gunyoros Proust-parafrázist olvasnék a gyermekségébe visszarévedő felnőttről. Emlékeit érdes szálaival átszövi a politika, ám ez is csupán hitvány cifraság a kopottas valón. Rég kifordult már lábunk alól a talaj, és nemcsak mi, öregek, éltük túl magunkat, az európai civilizáció sem talál egykori formájába. Az egyensúlyából kibillent világban eleve nincs helye a kifejlett személyiségnek, örökünkbe így azon kívülről irányított konzum-idióták lépnek, kiket az író „kelet-európai formatervezettek” gyanánt emleget: fasiszták vagy kommunisták, hogy még idejében beverhessék egymás képét franciakulccsal. Az eget 1938-ra már bombázó rajok hasítják, és mindenki azt jósolja, két-három éven belül kitör a háború. George Bowling utazóügynök viszont éppen elég időt töltött már a lövészárokban ahhoz, hogy ne akarjon megint a szörnyű háborús gépezet tagjává avanzsálni. A totális pusztulás bekövetkezte előtt inkább újból fölkeresi gyermekkorának színhelyét, a London környéki Alsó-Binfieldet, hogy szembesüljön a múltjával. Szeretne meggyőződni emlékeinek helyességéről, és búcsút vegyen egykori környezetétől, ahol néhány bomba már csak a takarítást végezheti el, hiszen a romlás javában zajlik és pusztítása megállíthatatlan: „megjelent egy különös, borzasztó életérzés. Mint egy süllyedő hajón, ahol tizenkilenc túlélő van, és tizennégy mentőöv. Azt kérdezik, mi ebben olyan kimondottan modern? Hogy van-e ennek bármi köze a háborúhoz? Hát igen, olyan, mintha volna. Az érzés, hogy szüntelenül harcolni és tolakodni kell, hogy csak az a tied, amit mástól el tudsz venni, hogy valaki mindig lesben áll az állásodra, hogy a jövő hónapban vagy az azutániban leépítések lesznek, és ezúttal te repülsz – na ez az, ami esküszöm, hogy nem volt a háború előtti régi napokban.” (165. l.)

            A társadalom leépülésének és széthullásának bemutatása mindössze egyike az 1939-ben napvilágot látott mű borzongató aktualitásainak, mivel non-konformista szemlélete Orwellt lépten-nyomon meghökkentő észrevételekre sarkallja. Némely megjegyzése olvastán még egy harcos környezetvédő is elámulhat: „Szentimentális vagyok? Antiszociális? Nem szabadna a fákat az emberek elé helyeznem? Szerintem attól függ, milyen fákat milyen emberek elé. Persze az egyetlen, amit tehetek, hogy vérhast kívánok az egész társaságnak.” (279. l.)  Máskor a rafinált szociálpszichológusok nyalnák meg mind a tíz ujjakat: „Minden új város a peremre rakja a temetőjét. El vele – ne is lássuk! Nem viseljük el a halál gondolatát. A sírkövek is erről árulkodnak. Soha nem az áll rajtuk, hogy az alattuk levő fickó» meghalt« , mindig »elhunyt« vagy »jobblétre szenderült«.” (233. l.) Legtöbbet és legfontosabbat mégis a szakmai kíváncsiskodás nélküli olvasónak ad, elképesztő, mi mindent tud az emlékezet működéséről! Tisztában van a múltról bennünk élő kép elrajzoltságával: „Különös érzés olyan tájon járni, amit már húsz éve nem látott az ember. Sok apró részletre emlékszem, de mindenre rosszul. A távolságok megváltoztak, a tárgyak pedig mintha elmászkáltak volna a helyükről.” (229. l.), és a jelenben ténfergők idegenségével: „a tömeg elrajzott mellettem. Átkozott betolakodók tömegei, legtöbbje fiatal.” (261. l.). Ahogy semmi közük egymáshoz, úgy múltjának hőseihez sem fűzi már a valóság szála: „Figyeltem az öreg Elsie-t, ahogy turkál a szemétben, és motyog maga elé./…/ Meg sem próbálom leírni, mit éreztem. Halálosan hideg vigasztalhatatlanságot. Csak az érti meg, akinek már volt benne része. Annyit mondhatok csak, ha volt huszonöt évvel ezelőtt egy lány, aki iránt gyengéd érzelmeket tápláltak, menjenek, és nézzék meg most. Akkor talán megértik, min mentem keresztül.” (267. l. )

            A Légszomj nemzedéki regény, korántsem csak egy életkoré, élvezete keserves tapasztalatok birtoklásához kötött.