Széchenyi István – Wesselényi Miklós: Feleselő naplók
– egy barátság kezdetei –
vál. és szerk.: Maller Sándor (Helikon 1986)
Maller Sándor félszáz oldalas bevezető tanulmányában összeveti a híres barátok naplóit, sok mindenre kiterjedő eszmefuttatása mégsem ment a – talán kiadás megkönnyítésére szolgáló – politikai elfogultságtól. Minduntalan jelzi, hogy Wesselényi szociális érzékenységét és gyakorlatias szemléletmódját többre tartja Széchenyi „arisztokratizmusánál”. Naplójából is bővebb válogatást kínál, mintha a „legnagyobb magyar” írásai csupán ürügyül szolgálnának erdélyi társa népszerűsítéséhez. Az egyensúly megbontása visszás érzéseket kelt, pedig a két főúr barátsága is nélkülözi a kiegyenlítettséget. Vagyoni és társadalmi helyzeténél fogva Széchenyi eleve fölényben van a szegényebb és kevésbé ismert erdélyivel szemben, éppen ezért vajmi keveset foglalkozik kapcsolatuk harmóniájával. Barátok között magától értetődőnek tekinti a viszonyok elfogadását, a szűkös lehetőségeitől szorongatott Wesselényinek viszont komoly lelki konfliktust okoz kényszerű igazodása, olykor alárendelődése a fensőbb körökben mozgó, iránta kellő figyelmet talán nem tanúsító nábobnak.
Mallerrel ellentétben rejtező és csak a naplónak megvallott konfliktusaik forrását nem politikai nézetkülönbségükben látom, hanem életkörük és szemléletük eltérésében. Széchenyi az irányításhoz szokott, míg a kivitelezés gyakorlati aprómunkájától egyelőre idegenkedik. Ezt másokra hagyná, a napi gazdálkodásban jártas Wesselényi azonban minden apróságra kényszerűen odafigyel. Mivel nemigen találkozhatott komolyabb szükséggel, Cenk ura osztja Mária Antoinette bölcsességét, vagyis alig ügyel a köznapi bosszúságokra. Közös angliai látogatásuk zsibói barátjának az életben egyszer adódó, kihagyhatatlan lehetőség, számára azonban csak a fárasztó utazás - némi jótékonykodással egybekötött - kellemesebbé tétele, és másokra háramló pénzügyi terheivel nemigen törődik.
Maller csupán a kuriózum kedvéért „feleselteti” e naplókat, melyeknek írói vajmi keveset jegyeztek föl egymásról, hiszen gondjaik, mozgásterük és részben érdeklődésük is elütött. A válogatás külsődleges szempontja és belső kiegyensúlyozatlansága megbosszulja magát: ha több került volna Széchenyitől e kötetbe, én is árnyaltabb képet kapnék a kor Európájáról, valamint elődeimről. E kiadvány nóvuma a históriai érdekességeken felül jobbára csak Wesselényi stílusváltásában rejlik, mivel utazásuk hatása leginkább a báró szólásán mutatkozik. Bécs után fölhagy az érzékeny, graciőz „fentebb stíl” mulatságos túlzásaival, és csak szűkebb pátriájának határához visszaérkezve talál bele megint, közbül tárgyára összpontosít: pontosan és élvezetesen szól. Megfigyelései – úgy tetszik – máig érvényesek, mint például azon megjegyzése, melyet a francia törvényhozás meglátogatásakor tett: „A nagy egyenetlenséget nem annyira a nézetek, mint az érdekek differenciája okozza. Azt hiszem, nagyon kevesen vannak tiszta, igaz, önzetlen hazaszeretettől lelkesítve, hanem fényleni vágyás, személyes körülmények és befolyásra, hatalomra, magas állásokra való törekvés miatt küzdenek egymással oly elkeseredéssel, mely Franciaországra nézve semmi esetre sem lesz igen szomorú következmények nélküli.” (1822. március 21.)
