Rómaifürdő becse

            A környék gyorsan formálódik. Még az aprócska fölszintes odúkat is kipofozták, új tulajdonosaik pedig hatalmas táblákon kínálják a családi otthonnak szánt, de a súlyos hitelteher miatt átokként rájuk nehezedő épületet. A régi villák előkertje is megújult, az ócska drótháló helyén kíváncsi tekintetektől óvó magas, elegáns, tömör fa vagy kőkerítés emelkedik, a hajdani tágas hátsó kertekből leválasztott új telkeken pedig kacsalábon forgó méregdrága cukros dobozok feszítenek, járólappal fedett lampionos betérővel, a kapu előtt házőrző gyanánt posztoló sötétüveges BMW-vel, Audival, Lexus-szal. Ahogy értő ingatlanosok mondanák: kibontakozott végre a területben rejlő gazdasági potenciál.

            De hol vannak, akik e fölvirágzást siettették? Hol vannak, akik lehetővé tették néhány ezer itt élőnek, hogy lakókörnyezetének alakítása során megfeleljen a Nyugat-Európai kétes egzisztenciák, illetve alsó középosztálybeliek követelményeinek? Hol vannak, akikre hálás szívvel gondolhatnak a helybeliek? Ritka kivétellel máshová költöztek. Zömük a temetőben lelt időleges nyugalomra, ameddig ki nem szórják hamvukat az újraváltatlan urnákból. Néhány pedig szegényesebb, tavaszi bíztatással nem kecsegtető vidékekre települtek, ott kerestek megfizethető áru, ideiglenes lakhelyet.

            Senki sem emlékszik szívesen arra, akinek valamiért hálás lehetne. Sűrűbben emlegetnék, ha némi tartozással lépett volna meg előlük, a tiszteletüket kiérdemeltekről viszont hallgatnak. Minek mondtak volna akár egy köszönömöt Magyarország egyetlen folyamatosan megjelenő szamizdat lapjának kiadásáért, mikor sokan azt sem tudják, mit jelent az említett fogalom? Az újonnan beköltözők előtt ismeretlen a hely története, és nem azért költöttek annyit kastélyukra, hogy a környék múltjával bíbelődjenek. Harangozni is legföljebb arról hallhattak, hogy az átkozott liberálisok tették tönkre az országot, okkal helyeselhetik tehát sietős távozásukat. Éppen ideje volt elkotródniuk, bizonyára miattuk döglődik minden! Az ős rómaisokat a megélhetés napi gondjai nyomasztják, a belügyi hatósággal egykor oly készségesen együttműködőket pedig feledésre vetett emlékeik tiltják el a múlton való kérődzéstől: ami volt, elmúlt, minek hánytorgatnánk?

            A helybéli önkormányzat vezetőit sem foglalkoztatja hivataluk létrejöttének körülményei. Elődeik már többször is elmulasztották az alkalmat megbecsülésük kimutatására, amikor például helyi értesítő gyanánt sem voltak hajlandók átvenni a nagy múltú lapot, és teljes közönnyel nézték végig: befektetők híján miként megy tönkre. Hasonló érdektelenséget tanúsítottak az éhkoppra jutott kiadó iránt is. Minek köszönték volna meg évtizedes helytállását? Pedig annyit kellett volna tenniük mindössze, hogy a szerkesztőségnek és a kiadónak egyaránt otthont adó, erősen lelakott padlástéri bérleményt a helyi polgárok elismeréseként a benne élőknek ajándékozzák. A máskor oly nagyvonalúan gazdálkodást folytatók azonban egyetlen fillért sem óhajtottak elherdálni olyan csacskaságokra, mint a diktatúrával szembeni bátor helytállás méltánylása. Igaz, e téren is követték az ország példáját: mikor egy költőnek példás életútja elismeréseképpen az állam elnöke nemzeti ajándékul egy lakást adott, a helyi önkormányzat vezetője suttyomban visszakérte, és senki sem kergette el hivatalából e Harpagont! Különösebben nem is tiltakoztak esztelen merénylete ellen, hiszen a köz tegnapi érdeke ellenében cselekedett – ma.

            A múlt halott. Szenvedőinek és alakítóinak példáján okulni fölösleges, tartásukat dicsérni vagy gerinctelenségüket elmarasztalni pedig kárbeveszett fáradság. Ekként vélekedhetnek a helybéli lokálpatrióták is, kiknek húsz esztendő kevés volt ahhoz, hogy legalább egy emléktáblával jelöljék meg a Kalászi út 48. szám alatti nyeles telek bejáratát, ahol a szabadság és a demokrácia kapuját nyitogatva Nagy Jenő hiába várt a betérőkre.