„Sírba visztek” a Bizottság a Műcsarnokba megy

Kiállítás

            Ami a Műcsarnok összes termeiben látható és hallható, a Helyet az ifjúságnak című komédia hősének leleményére emlékeztet: egy munkanélküli kitalál valamilyen nem létező ügyet, hogy állásra leljen kiszemelt bankjánál. Évtizedekkel ezelőtt néhány képzőművészként bemutatkozó fiatal, mivel saját területén nem érvényesülhetett, zenekart alapított. Próbálkozásuk telitalálatnak bizonyult: nemzedékük életérzésének adtak hangot. Ritka ügyességgel aknázták ki a kultúrpolitikai szigor kínálta, eladdig észrevétlenül maradt lehetőséget, rájöttek ugyanis, hogy ha odafenn rögeszmésen ügyelnek a fontos dolgok megfogalmazásának pártszerűségére, akkor érdemes hülyéskedni. Aligha köthetnek bele nyíltan vállalt gyerekes játszadozásukba, hiszen egyetlen bolondozótól sem követelhető meg a tiszta eszmeiség. Arról pedig nem ők tehetnek, ha demonstratív komolytalankodásuk egyesekben a kívülállás éthoszát erősíti.

            Az URH és utód-együttesei éles ellenzékisége mellett a Bizottság egy másik utat ajánlott, a passzív, lágy szembeszegülését. Amennyiben a hivatalos norma szerint bizonyos anyagi javak korlátozott fölhalmozása és élvezete elnézhető gyöngeség, e korlátok tiszteletben tartását a szelíd lázadók ostobaságnak, a rabszolga-lét kifejeződésének tekintik és elvetik. Ha érzéseink némelyikét a hamis, rég kiürült szocialista ideológia szépnek és társadalomépítési szemszögből nélkülözhetetlennek ítéli, a Bizottság zenészei mindjárt csúfot űznek belőle, és helyébe a tébolyt emelik. Aki dolgozik, az boldogul – hintette az igét a rendszer névadója, ők azonban ennek ellenkezőjét tapasztalták, és felettébb ügyeltek is, nehogy kimerüljenek túlzott igyekezetükben.     

            Föllépésüket a környülállások és saját ifjúságuk hitelesítette. Évtizedek múltán mindkettő elkopott, alapállásuk viszont alig változott. Az elsősorban színpadi működésükkel megszerzett hírnevet elmulasztották képzőművészeti tevékenységükkel megerősíteni, és Wahorn András filmes kísérletei sem hozták meg a remélt sikert. Amikor tehát a nagy összefoglaló tárlat lehetősége megnyílt előttük, egykori szereplésük dokumentumain felül nem volt mivel a közönség elé lépniük. A termek jó részében így videós öninterjúkat láthat-hallhat az érdeklődő. Továbbá pályatársak, ismerősök, celebek lelkendeznek: mekkora élményt okozott találkozásuk a Bizottsággal. Böngészhetünk a dicső múltról készült fotók közt, ismerős számokat hallgathatunk, és csak olykor botlunk néhány obskúrus műtárgyba, melyek rutinosan követik a régi – ma ismét úgy mondanánk – polgárpukkasztó hagyományt. Sajnos, éppoly gyönge produkciók, mint a zene udvariasan takarásában rejtőzött előzményeik, noha a másutt és máskor helyénvaló következetesség ezúttal csöppet sem örvendetes.

            A múltból – elég példát láttunk – köznapi értelemben ideig-óráig meg lehet élni, művészként azonban egyetlen pillanatig sem. Szakadatlan erőfeszítés híján legföljebb bágyadt önismétlésre képes egy alkotó ember. Nincs mese, akármennyire kellemetlen is, dolgozni kell.