Auguste Bailly: Richelieu 

ford: Györgypál Imre

(Rózsavölgyi és Társa 1943)

                                                                                                                                

           Gyönge ismeretterjesztés, a neves államférfiról készített portrék népszerűsítője. Az eredeti észrevételek hiányánál is szembetűnőbb az áttekintés korhoz kötöttsége. Mussolinire hivatkozik, és folyvást kiszól olvasójához, holott a modern párhuzamok nem a személyek kvalitásában kínálkoznak, hanem működésük velejáróiban. A püspök, akiből nemsokára bíborost kreál a pápa, lop, csal, hazudik, hamisan esküszik, törleszkedik, tapos, családját emeli, majd rá támaszkodik. Mindenkit becsap, és amikor helyzete meginog, hisztériába menekül. Alamuszi, rátarti, ellenfeleit gátlástalanul kifosztja, elragadja életüket is. Tudván-tudva bűntelenségüket, ártatlanokat ölet meg, hogy példát statuáljon. Közben retteg. Szinte nincs olyan gonosz vonás, amit portréján föl ne fedeznék. Az elmúlt század zsarnokaira emlékeztet. Már az 1600-as évek elején megszervezi saját testőrségét, hogy mai elánnal mentse életét. Amit művel, par excellence a hatalmaskodás, melyet élvez is. Ugyanolyan mániás tehát, mint utódai. Tetteinek ódiumát az isten, a pápa vagy a király viseli, kiknek dicsőségén elméletileg dolgozik, így mindenütt és mindenben felelősség nélkül dönthet. Lehet, hogy a könyv igazi hőse nem a hajdani bennfentes, hanem korának tipikus vezetője, és a mű sem történeti szakmunka, inkább csak egy pamflet?