A dolgok állásáról
Világszerte tűntetnek az uzsorás bankok és a hozzájuk csapódott, korrupt és tehetetlen politikusok ellen. Nálunk is mozgolódik néhány nekikeseredett ember, aki megelégelte, hogy az elmúlt évtizedek minden kezdeményezését eltorzították a pillanaton túl sosem látó, önjelölt és kizárólag a hatalom megragadásában érdekelt vezetők. Annyi jámbor óhajhoz hasonlóan tiltakozásuk hamarosan kifullad, és e kínos incidens után, mintha mi sem történt volna, tovább zajlik majd a színfalak mögötti osztozkodás. A békebontók – jó szándékú megtévedtek, a vetélytárs csoportosulások bérencei, ellenséges szabotőrök, aljas imperialista kútmérgezők, ahogy éppen a helyzet diktálja – visszabotorkálnak odúikba, hogy egy pohár savanyú lőre mellett sirassák el egyetlen kínálkozó esélyüket a tisztes életre. Ők sem emelik föl többé a fejüket! Utódaikra csupán a bizakodás emlékét és az ellenszegülés éthoszát hagyják. Nem tehettünk egyebet, motyogják borgőzösen, erősebbek voltak, mi pedig szervezetlenek, holott erőpróbájuknál korántsem a regula vagy a logisztika hiányzott, hanem a fegyelmezett gondolkodás és a tartás bátorsága.
A bankok és a politikusok csakugyan eloroztak minden elorozhatót: megtakarítást és hatalmat, híreket és a nyomukba készített áttekintéseket, de csak azt vették el, amit átengedtünk nekik. Értékeink java ugyanis eleve kisajátíthatatlan, és ha most émelygünk környezetünktől, annak csupán mellékes oka a krónikus szegénység vagy a megtévesztettség. Mitévők lennénk a bankok pénzével és a politikusok hatalmával? Vélhetően egyikre sem tartanánk igényt! Egy kis független nyugalomra vágyunk, és minden fogadkozásunk ellenére készséggel vállalnánk a legnehezebb munkát is, mielőtt fölemészt az unalom. Közülünk ritkaságszámba menne, aki gyönge kapacitálásra vagy akár önként hajlandó volna betelepedni valamelyik megürült miniszteri bársonyszékbe, és alighanem komoly rábeszélést igényelne a képviselői mandátumok elfogadtatása is, elvégre melyikünkben van elég kurázsi ahhoz, hogy számba vegye a lehetőségeket és formálja társai jövőjét? Újmódi Cincinnatusként szelíd erőszakkal kellene traktorai mellől elvonszolni, kérve-kérlelve: álljon már az élre.
De mitől érezzük annyira rosszul magunkat? Akár ráeszméltünk, akár nem, életünk hitványsága zavar. Bármerre tekintsünk, semmi sem működik. Akármihez nyúlunk, talmi, rossz, feladatára alkalmatlan. Dolgainkban és viszonyainkban, tárgyainkban és kapcsolatainkban egyaránt a saját tükörképünkre ismerünk, amitől inkább félrenézünk, vagy lesütjük a szemünket, és a szégyentől, dühtől hörögve vádlottként nevezünk meg valakit, lehetőleg távoli idegent, vagy ha nem lelünk alkalmas bűnbakra, akkor egy közszereplőt, esetleg valamilyen személytelen hivatalt, kapzsi és nyerészkedő szervezetet. Ők tették! Miattuk ennyire szörnyű a világ! És nem miattunk. Nekünk semmi részünk benne. Esténként nem a mi fiaink züllesztik matrózkocsmává az utcát, délutánonként nem a mi csitri lányaink kornyikálnak tele torokból trágár dalokat ugyanott, hogy boldogult Lőwy Árpád is elpirulna szégyenében. Napközben nem a mi nyakunkba liheg megszokott bevásárló helyünk biztonsági őre, árgus szemekkel lesve: vajon nem lopunk-e, és nem a mi adónkból fönntartott rendőrök vonulnak ki nyolcan egy csöndes hajléktalanhoz, míg a veszélyes rablók elfogásánál nyoma sincs buzgólkodásuknak. Másokkal együtt szégyenkezem, amiért lesunyt fejjel sietek el a koldus előtt, és arra hivatkozom: nem adhatok a nincsből, pedig – ha már le kellett mondanom a színházról, moziról, hangversenyről - talán nem kéne annyit olvasnom. És amikor sokaknak semmi sem jut, váltig pironkodom a kihajított ételmaradékok miatt.
Korábbi uraink tönkretettek bennünket és elrontottak köröttünk mindent. Amióta elvileg saját kezünkbe vehettük volna sorsunk alakítását, mi magunk is hasonlóképpen cselekedtünk, és hamar tönkre is mentünk. Visszafelé szerencsére már nem vezet út, és ha tenni akarunk még valamit, egyet tehetünk csupán: nem hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek. Lépteinket magunk kormányozzuk tovább.
