Dünnyögő

            Az idősebbek mindig berzenkedtek a fiatalok meghökkentő szokásai láttán, és a feszengésre késztő új módi ellen szólva rendszerint a világ romlásáról prézsmitáltak. Bezzeg a mi időnkben! – ismételgették fejcsóválva már gyermekkoromban is, amin csak mulattunk mi, a jelent sajnálatos adottságként fölfogó, ám valamennyi idegszálunkkal a jövőre készülő utódok.

            Hasonlóképpen fogadhatják mormogásunkat az utánunk következők is, akik szememre vetették, hogy nem teszek meg mindent blogom olvasottságának növelésére. Megelégszem a rám állított két automata böngészőprogram kitartó figyelmével, holott egy kis fifikával akár az ezer legtöbbet megnyitott honlap közé is bejuthatnék. Mi kell egy ilyen toplistás helyhez? Mindössze néhány ügyesen megválasztott és rendszeresen ismétlődő kulcsszó, amit az e célra üzembe állított gépek érzékelnek, majd föltesznek az ajánlójegyzékükre. Jó eséllyel várhatom tehát, hogy a kíváncsi olvasó előbb-utóbb belebotoljon írásaimba! Szerencsés esetben az érdeklődők tömege még a megélhetésemet is támogatja, kellő számú, rendszeres olvasó esetén ugyanis megéri nálam elhelyezni a reklámokat, melyek után némi jutalék illet. Szédítő perspektíva! A szisztéma hátulütője legföljebb a kulcsszavak monoton ismétlése, valamint a ritka – és így sehol sem keresett és jegyzett - kifejezések kerülése. A választékos stílus és egyáltalán, az anyanyelv ízes-zamatos, tarka és illatos szókészletének mellőzése a basic-magyar kedvéért azonban még egy irodalmár számára sem lehet túlzott ár, mikor azon az átkozott hejehuján jár az esze: folyton-folyvást tömné száját az istenadta, nyeldekelné az itókát. Fúj, Krúdytlan világ.

            Azt sem értik, miért lepődöm meg a Rókus Kórház oldalában kérincsélő tini lányokon. Éhesek vagyunk, mondják, pénz kellene. A szükség persze nagy úr, és ilyenkor csakugyan illik adni néhány forintot, amivel elhallgattathatják gyomruk korgását. Mégsem nyúlok tárcám után, mi több, bosszúsan fordítok hátat a szükségükre apellálóknak. Számtalanszor hányták szememre, hogy előítéletesen gondolkozom, és elmarasztalásomhoz most újabb adalékkal szolgálhatok. Sok mindent elképzelhetőnek tartok már, ám a nyomor vad burjánzása arra intett, hogy ne érjem be egy puszta állítással – ami normál esetben elég volna, hiszen aki efféle kéréssel hozakodik elő, alighanem szükségtől szenved -, hanem a megszólalót is szemügyre vegyem és mérlegeljem óhajának valószínűségét. Eddigi tapasztalataim szerint a rászorultság lesír mindnyájunkról. A kopott, elnyűtt, gyakran hiányos és piszkos ruházat tanúsítja a segélyezés szükségességét, még inkább indokolja azonban a barázdált, szíjas arc, amin otthagyta nyomát a gyakori nélkülözés, azután fátyolos, rekedtes, megalázkodó hang és főként az ijedten rebbenő, tompa fényű tekintet. Maszkolással, maskarákkal persze e jelzések művi úton is előállíthatók, de aki mainapság effélén élne, bőven rászolgál az adományra, hiszen kalkulációja oly mértékben hibás, hogy az már ostobaságra vall.

            A két lejmoló kislány azonban feltűnően jólöltözött. Frissen tisztított, divatos holmijuk középkategóriás üzletekről, sminkjük a kozmetikusnál tett iménti látogatásukról tanúskodik, frizurájuk pedig a fodrász ügyes kezét dicséri. Egy vadonatúj, márkás, minden földi jóval ellátott gyermekkocsit tolnak, a szemlátomást gondosan ápolt baba jóllakottan szunyókál patyolat tiszta takarója alatt. Korántsem kellene persze megvárni, ameddig valakin láthatóvá lesznek a lecsúszás tünetei, akiben erős a szociális érzék, idejekorán fölléphet ellene. Csakhogy a megszólaló halovány őszibarack színűre pingált ajkai fölött még egy diszkrét piercinget is visel, amit korommal járó zsugoriságomban semmilyen aspektusból sem tartok nélkülözhetetlennek, így, kétszáz zsebemben rekedt forinttal érzéketlenül továbbállok.