Katherine Mansfield: Naplók, levelek

ford. és vál.: Mesterházi Mónika

(Európa 2004)

            Mintha egy távoli világból üzenne a szerző, nyitó oldalai ráadásul förtelmesek: egy kékharisnya ömlengései. Odébb viszont, ahol már falba ütközik (tüdőbeteg, sokízületi gyulladással és szívproblémákkal kínlódik), kíváncsivá tesz: mint gyürkőzik a halállal. Mansfieldet a menekülési ösztön kergeti. Noha egyre inkább írónak tekinti magát és megszállottan keresi az igazságot, folyton-folyvást öncsalásba bonyolódik. Mindenfélével próbálkozik, vallásos élményeket kerget, mert hinni akar, csak éppen nem bír, gyanítja ugyanis, hogy a misztikus elragadtatás sem segítene rajta. Együttélésben keres vigaszt, de egészségének megóvását hasztalan várja női és férfi kapcsolataitól. Környezetváltoztatással próbálkozik, bármennyire mesés legyen is azonban új lakhelye, hamar beleun, mivel látja, hogy bajára az sem kínál remédiumot. A házasságban vagy azon kívül sem ér célt. A veszélyeztetettség-érzet erősödése fanatikus rajongást vált ki belőle az élet iránti, mintha azért írna, hogy felidézze, megformálja, és tartósítsa a szépet. Csakhogy ez a hisztérikus élnivágyás is hazug, és hamar kifullad tőle.

            Újabb és újabb ötletekbe, felismerésekbe, meggondolásokba kapaszkodik. Ami tegnap egyedüli vágya-öröme volt, mára elviselhetetlen teherré válik. Férjének naponta ír levelet Londonba, és átlagosan évente változtatja nézeteit és kívánságait – anélkül, hogy író létére észlelné a benne zajló folyamatokat és a vele játszadozó erőket. Holott ráeszmél közben néhány fontos dologra: „Nem akarok gazdagon élni – Isten ments – de szabadnak kell lennem – és ça coûte cher aujourd’hui” (504. l.). A szeme fölnyílik, kitűnő észrevételeket tesz: „Én rajongok az Életért, de a világról azt tapasztalom, hogy eléggé rémisztő.” 528. l.), későn szerzett képességeinek írói kamatoztatását azonban megítélhetetlen a számomra. Följegyzései nyomán gyanítom, hogy meglehetősen terhére lehetett környezetének, mindenekelőtt férjének, aki eszelősen robotolt, hogy gyógykezeltethesse hitvesét. Mansfieldnek egyetlen jó szava sincs hozzá, fáradozását természetesnek veszi, és lépten-nyomon panaszkodik „érzéketlenségére”. JJM a hideg és büdös Londonban sínylődik ahelyett, hogy Mentonban szórakoztatná! Önzés ez vagy ostobaság? Inkább a helyzetéből következő szellemi deformáció, önmagával szemben még a legjobb megfigyelő is vak. Csupán halála előtti hónapokban eszmél rá, hogy mi fenyegeti: „nagyon bánatos. De hát hogyne lenne. Meg kell halnia. Ne etessétek (708. l.),” akkor viszont már tudatosan választja az önbecsapást. Úgy érzi, szüksége van rá. Mindent alárendel a túlélés reményének, noha gyanítja: ez csupán illúzió. A humorát viszont tovább őrzi, íme, mit vesz észre a Sorbonne tetején: „A tetőn hatalmas, komor úriemberek állnak márvány fürdőköpenyben. Némelyikük feltartja az ujját, mások csak úgy magukban bölcsek (710. l.)”