Nánay István: Profán szentély – színpad a kápolnában

(Alexandra 2007)

            Végre egy gazdagon illusztrált, mutatós színháztörténeti kiadvány, amihez külön DVD tartozik néhány fennmaradt részlettel az Egyetemi Színpad előadásaiból. Nánay István megalakulásától 1995-ös - működésének felfüggesztéseként aposztrofált - bezárásáig követi nyomon a kulturális autonómiáért vívott küzdelem hazai bázisának históriáját. Alapos és minden részletre kiterjedő munkát végez, ami a lehetőségekhez képest igyekszik teljes képpel szolgálni a Pesti Barnabás utcában zajló sokrétű művészi tevékenységről, ami nélkül az értelmiség eszmélése alighanem még tovább késik. Az adatok felkutatása, egybegyűjtése és rendszerezése során a szerző rendkívüli ügyességről tesz bizonyságot, hiszen a bemutatók hosszas sorolásával sem szegi kedvét olvasójának. Hol a gondos stilizálás, hol egy kis korfestés révén oszlatja el a szükségszerű ismétlődések unalmát. Azon fárad, hogy a történetírás keretei között maradva kerülje a nyílt politizálást, akárcsak a személyes véleménynyilvánítás egyéb formáit, holott a föllépések és fogadtatásuk jobb megértéséhez hasznos lett volna a hatalmi reagálások bővebb részletezése. Az adatközlők körének tágításával pedig kiegyensúlyozottabbá tehette volna az egyes művészeti ágak produkcióinak értékelő bemutatását, hiszen a meginterjúvoltak jellegzetes hangsúlyaira ismerek nemegyszer. A lankadatlan önérvényesítési vágynál, a jövőért vívott szünet nélküli küzdelemnél is jobban zavar az értékelő megjegyzések gyakori hiánya. Akármennyire szigorúan korlátozott a kötet terjedelme, bizonyára megérte volna néhány tucat oldallal többet nyomtatni, hogy annyi izgalmas estnek ne csupán a címe és előadójának neve rögzüljön a köztudatban, hanem karaktere is.

            Nánay jellegzetes gesztussal zárja kötetét: „szeretném remélni, hogy az a kép, amely egy kor belső ellentmondásait különös élességgel feltáró jelenségről, az Egyetemi Színpadról itt kirajzolódott, előhívja a személyes emlékeket azokból, akik e kornak részesei voltak, bepillantás enged egy világba azoknak, akik ezt nem élhették meg” (219. l.), munkájának elismeréséül álljon itt az egyik valamikori látogatótól származó töredék.

            „Régi ismerősként köszöntöttem a piaristáktól elkonfiskált morózus épülettömböt, amiről tudtam már, hogy mostohán bánik lakóival. Egyetemi autonómia ide vagy oda, jeles napokon becsapja kapuit a diákok előtt, és részvétlenül tekint az oltalmába húzódók kálváriájára. De nemcsak kívülről láttam, mivel tér felöli végébe régóta beköltözött a profán kultúra temploma, az Egyetemi Színpad, ahol gyakori vendég lehettem. Sarki kapuján benyitva kapaszkodtam föl emeleti előterébe, hol markáns dohánybűz és jeles arcok fogadtak. Ígéretesnek tűnt már a lépcsőházi kiállítás is, megannyi nagyhírű és néhány emlékezetes pillanat dokumentumával. Ott sorakoztak a kortárs költők nagyjaihoz hívogató plakátok, rajtuk Pilinszky, Weöres portréi, és toborzók olyan előadóestekre, mint amilyen Latinovits Zoltáné, Mensáros Lászlóé, Bánffy Györgyé vagy Tompa Lászlóé. A homályos foyert csupán egy üvegajtó rekesztett el az iskola forgalmas nappali arcától, falán aktuális hirdetmények fehérlettek. A helyi Universitas Együttes mellett azonban különféle társulatok is fölléptek, kezdők és pályájukon akadályokba ütközők, vagy már eltanácsoltak, akiknek nemigen volt esélyük másutt találkozni a közönséggel, legföljebb valamelyik eldugott városszéli művelődési házban, de ott is csak szigorú rendőri felügyelet mellett. Megnéztem, meghallgattam őket, olykor attól sem riadtam vissza, hogy elismerésemet írásba foglaljam, amit Maya illő módon, személyesen köszönt meg. Abban a reményben, hogy fiatal értelmiségiekre korlátozódik az érdeklődök köre, lazábban fogták a gyeplőt, olykor még a Balázs Béla Stúdió is levetíthette filmjei közül a be nem tiltottakat, melyeket széleskörű forgalmazásra azért nem engedtek. Bemutatkozhattak, sőt, forgathattak is az épületben, vagy a tetőteraszon, így némi otthonosság-érzettel léptem be az átjáróra nyíló kapun, ami ugyan nem a hivatalos főporta volt, mégis ezt használta mindenki. Falán ott pironkodott egy rézbe metszett kis tábla: a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitűntetett Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara.”