Bakó Márta: Rosszkor születtünk!

 (Textura Budapest, 1991)

            Színész, kivált pedig színésznő memoárja általában némi fenntartással kezelendő, vajmi nehéz ugyanis kisilabizálni, mennyi igazságot rejt és mekkora adag önsajnálat, önfelmentés színezi át. A csattanós kis történetek általában a fabulálás lehetőségére figyelmeztetnek, a képzelet színpadán túl ugyanis felettébb ritkák az egyértelmű, zajos sikerek és a látványos nagy kudarcok. Gyakorta olyan érzése támad a közönségnek, mintha a jól szcenírozott jeleneteket poros vígjátékokból vagy harsány tragédiákból kölcsönözték volna ki. Gyermekkorom kedves komikájának, Bakó Mártának önéletírása sem ment az efféle sejtelmektől.  Különösen a pletykák túltengését fájlalom, és az ’56 utáni évek lajstromozásakor a rutinos társasági ember bármikor elővehető adomakészletének patentjeire ismerek, korábbi életútjának ismertetésekor viszont nem kevés meglepetéssel szolgál a magamfajta, inkább csak a nézőtéren otthonos kíváncsinak. Már az is meghökkentett, hogy egy tekintélyes színészdinasztia sarja, aki társadalmi helyzete és kapcsolatai révén hamar bejáratos lett a felső középosztályba. Ismeretségei meglehetősen széles körűek és – mai szemmel nézve – meglepően politikamentesek: éppoly jó viszonyt ápol az illegális kommunista Majorral, mint a paletta másik felének prominens képviselőjével, Kiss Ferenccel. Zsidókat ment és föllép az Andrássy úti nyilas Hűség Házában. Lelkesít a frontot járó művésztruppokkal, az ország elhagyásáról viszont hallani sem akar. Az új rezsimre jellemző éles politikai megkülönböztetés csapásként éri: baloldali barátai hallani sem akarnak felőle, a jobboldalaik pedig maguk szorulnak támogatására. Mivel segítők nélkül marad, mindenért rajta verik el a port. Lecsukják, megkínozzák, végül Hajdúdorogra internálják.

            Elszegényedésénél vagy a fizikai szenvedéseknél inkább gyötri szépen induló művészi pályájának félbeszakadása. Sehogyan sem kamatoztathatja a benne rejlő talentumot, hol a háború, hol a diktatúra akadályozza tehetségnek kibontakoztatásában, és ha leleményességének, valamint szívósságának hála mégis elviseli – mint írja - „a lázadó esztendőket, tönkretaposott életem befelé nyelt keserűségeit” (300. l.), akkor szeretteinek betegsége és halála súlyosodik lelkére. Ilyen környülállások mellett - akár tragikus, akár komikusi szerepkörben lépjen föl - bajosan teljesíthető feladat a mulattatásé. Ezért is csodálatra méltó lankadatlan igyekezete, kitartása! Különösen érdekes, amit kollégái féltékenykedéséről mond. Vetélytársnője és ős ellensége kora gyerekkorától ismerőse, ahogy nekem is, hiszen apám barátja volt, sokáig tehát csak jót hallhattam felőle. Később olvastam mást is, a szarkasztikus megjegyzések érzelmi háttere azonban hiányzott. Könyvében Bakó Márta ontja a példákat, én meg törhetem a fejem: állításai elfogultak-e, vagy keserves tapasztalatokon alapulnak. Egy azonban biztosnak látszik: memoárjának címe helyes, ő sem kedvező csillag jegyében született.