Európa

            A nap beragyogta az erkélyen burjánzó zöldet, a sokféle domesztikált és miniatürizált gazfélét, ami a kiszámíthatatlan emberi fondorlatok után sápadtan tűrte az ittlét próbatételét is. Engedelmesen nyelte a mélyből fölverődő port, füstöt, a különféle gázok és gőzök elegyét, amitől olyan élettelenül fakónak tűnt, mintha nem is eleven növényről tanúskodna, hanem valamilyen jól sikerült műanyag utánzatról az emeleti ablak bádogszegélyen.

            Az erkély tavaszi bágyadtsággal szendergett a nyári kánikula forróságában. O meg kiállt a fejmagasságig leeresztett redőny alá és átnézett a szemközti házra, ott, az utca árnyékos felén is ekkora a meleg? Irigyelte a túlnan lakókat, miért is nem odaát vett lakást? Irinának persze tetszett az elegáns ház, és különösen a fénylő ablakok, melyek az otthoni sötét és nyirkos világítóudvar után szinte a palota képzetét ébresztették. Ha egyszer így is-úgy is menniük kell, máshová pedig nem telepedhetnek, mint a munkahelyének közelébe, legalább a jólét illúziójában lubickoljanak! A jólét azonban – lassan eszmél rá - erősen viszonylagos, ami hazai szemmel annak tűnt, inkább a nyomorúság jele itt.    

            Hiába árnyékolták be finom damasztfüggönnyel az ablakot - helyi szokás szerint még külön szalagfüggönyt is fölszereltek -, nem csökkent a hőség, miként ez az istenverte fény sem, ami úgy kínozza képernyőtől meggyötört szemét. Reggelente legszívesebben föl sem húzná a redőnyt, maradjanak csak árnyékban, elég annyi világosság, amennyi a pászmákon beszüremlik, Irinának azonban beszélhet! Amúgy sem célszerű ilyenkor vitába bonyolódni vele, ezt már megtanulta, kívánós és hisztérikus. Más se hiányozna, mint hogy napestig panaszkodjon ipodon mindenféle ostobaság miatt az anyjának! Neki dolgoznia kell, mégsem várakozhat addig, ameddig kibeszélik magukat. Irina persze nem érzékeli a kimerültségét, pedig hány magyarázattal töltött óra áll mögöttük.

            Jó lélek, csak ne volna olyan figyelmetlen.

            A lakáshoz azonban tagadhatatlanul van érzéke. Egykettőre elrendezte az áthordott töméntelen csetreszt, holott azt hitte, soha nem lesz e kacatokból valamirevaló otthona. Uram-atyám, mi minden rejlett azokban a dobozokban! Képtelenségnek tűnt, hogy újból összeálljanak valamivé, és tessék, néhány hét alatt tetszetősebb lettek a szobák, mint odahaza az az egy volt. Hangulatosabbak! Érti a módját, hogy kicsinosítsa. A maga részéről beérte volna egy sarokkal is, ahol elterpeszkedhet, de neki több kellett, és igaza volt. Mint sziszegtek pedig Mihaillal pakolás közben! Hát igen, sok volt a cipelni való. Most már lassanként eligazodik a kapcsolók közt is. Néhány hónap múltán itt bolyong majd az álmában, a kislánynak pedig ez lesz a szülőháza. Vajon mit tesz vele?

            Megadják neki, amit lehet, csak hát lassanként idegenné válik. Beszélhetnek neki, nevelhetik, ahogy tetszik, hanem a környezet, az utca és az ismeretségek tömege magával elragadja. Minek táplálna illúziót saját lehetőségeik iránt? Ha másutt nő föl, nem fogja megérteni őket, másként látja majd az életüket. Előbb-utóbb elveszítik. Igaz, nekik sem volt jó otthon. Ő sem azért vállalta ezt a melót, a költözködést, az idegen országot, mert olyan jól érezte magát. Minek szépítgessék: menekültek, nincs mire hivatkozniuk.

            A redőny alól bámul a kinti fényességbe. Szép, talán még kedves is, hanem idegen és már az is marad. Csak az asszonnyal ne legyen baj, akkor valahogy kibírják, a kislány pedig máshonnét indul, mint ők.

            Na, munkára! Lehörpinti kávéját, és sóhajtva behúzza a függönyt.