Metafizikai kísérlet

            Képzeljük el, hogy valamikor a jövőben láthatatlan szellemalakként ténfereghetünk majd elődeink körül, és kíváncsiságtól űzötten belehallgathatunk gondolataikba! Vajon mi jár Bauer Sándor fejében, miközben hígítós palackoktól súlyos műbőrtáskáját szorongatja 1969. január 20-án, és a szerelvény a Kálvin tér felé döcög? Mint vélekedik a költészet holnapjáról Gérecz Attila a tankok csikorgására fülelve, mielőtt átrohanna a túloldalra. Melyik leírandó sorát méricskéli Márai Sándor az óceán parti sétányon vagy a Nápolyi-öböl csücskénél? Ha úgy tartja kedvünk, az ostrom alatt bekukucskálhatunk Szabó Dezső fűtetlen szobájába, nyugtalan, kapkodó gondolatai közé, és finoman irizáló gyűrűbe zárhatjuk az abdai úton vánszorgó Radnótit, vagy a szárszói sín kárvallottjait. Azután mérlegeljük az ifjú szerelő temetését rendező ávós alezredes riadalmát, esetleg a Nílus mentére vezényelt páncélos vezetőjének tétovaságát, és elmélázhatunk a puffadt arcú amerikai nyugdíjas előtt szomszédjáról kibontakozó portrén is.

            Az árnyak hamar elborítanak, éppen akkor tör ránk a sötét, mikor a fény hordozóit keressük! Tudatlanságunk nyirkos homálya jótékonyan takarja hibáinkat. Ritkán teszünk különbséget például mű és alkotója közt. Belesápadunk, ha a valóság elüt attól, amit felőle tartunk. A szavak finom mestere goromba pokróc, a szolid idealista pedig karrierjén dolgozik? Gyalázatos realitás, ahogy kíváncsiskodásunk is, mellyel atyáink szemérmét meglessük! Holmi ismeretért cserébe ugyan ki hagyná el reményeinek dús forrását, vagyis hitét? Még ha többet értenénk is, amennyiben minden lehetséges és megfontolásra érdemes, esetleg taszító motívumot számba vehetünk, melyikünk cserélné el föltevéseinek kényelmét a tudás biztonságáért? Elődeink is emberek voltak, bár tájékozatlanabbak nálunk, de jóval merészebbek. Bátran cselekedtek, noha mulatságosan félreismerték utólag pontosan megítélhető helyzetüket.

            De számot vethetünk azzal is, hogy utódaink lesnek bennünket. Ott téblábolnak életük öntudatlan, valós szituációjának fölismerésére képtelen szereplői körül, és élvezik szcénánkat. A jelent részeseiként persze minket nem oltalmaz paraván, künn állunk a színen és a naiv ártatlant adjuk. Elődeinkről és szituációjukról alkotott képzeteink, vélekedéseink hasonló szellemi táplálék utódaink számára, mint az őseinkké nekünk. Míg hörpölünk agyukból, észre sem vesszük talán, hogy koponyánk serlegéből mások isznak. Bízvást szörnyülködhetnek rajtunk, mivel hozzánk hasonlóan kiszolgáltatottak az utánuk jövők figyelmének. 

            Minél később születünk, rálátásunk annál tágabb az élet folyamatára. Így jutunk közelebb a teljességhez, egyszersmind távolodunk is attól, hiszen mindjobban érzékeljük a ránk következők formálódó ítéletét. Amint föleszmélünk, hogy mindnyájan részesei vagyunk a közreműködésünkkel létrejövő históriának, hiszen még tekintünk iránya sem tér el - koncentrikus köreinkből egyformán a középpont felé sandítunk -, gyanút foghatunk, hogy látóterünk enyészpontjában a régmúlt egy jelentéktelen darabkája áll: a múlt és jövő enigmatikus foglalata. Amíg egyvalami is hiányzik belőle, csupán föltevésekre szorulunk, de mihelyst kikerekedik, vége szakad a lehetséges változásnak, ahogy nekünk magunknak is, akik belefagyunk saját időtlenségünkbe.