Néhány szó a visszaállamosításról

            Az utóbbi évszázadok társadalmi változásai kontinensünkön két fő irányt követtek, az angolszász modellét, illetve a poroszutas fejlődést. Előbbire az egyéni szándékokból összekovácsolódó törekvések jellemzők, utóbbira meg az egyetemes nemzeti közakarat letéteményesének tekintett állam hatalmának korlátlan bővítése. Többnyire az elsővel rokonszenvezünk, szorongattatásaink közepette azonban hajlamosak vagyunk a második követésére. Erre sarkallnak végeérhetetlen belviszályaink is, akárcsak nyomasztó elmaradásaink pótlása. Politikai stabilitásunk megteremtése a kiegyezést követő évtizedekben etatista szemlélethez és cselekvéshez kötötte a viszonylagos önállóság és gazdasági fellendülés régóta nem tapasztalt élményét. A huszadik század történelmi kataklizmái pedig tovább erősítettek abbéli meggyőződésünkben, hogy bármiféle állapotjavulás, sőt, a puszta létfenntartás is csak akkor remélhető, ha zárjuk sorainkat és egyetlen, központi akaratnak rendeljük alá tevékenységünket. Miközben az ellentétes elképzelések jegyében föllépők sorra-rendre vereséget szenvedtek, a hatalomkoncentráció hívei sokéves, évtizedes kormányzatra rendezkedhettek be. A világháborús élmények nyomán formálódó demokratikus vágyak hangadóit jószerével még politikai föllépésük elején megpuccsolták. Az 1918 novemberében kikiáltott köztársaság létrehozása pillanatától működésképtelen volt, és nem járt jobban az 1944 decemberében megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány sem, aminek ugyanolyan spanyolfal szerepet szántak a kommunisták, mint elődjének. A mindössze néhány győzelmes napot megélt 1956-os forradalom pedig még a kívánatos demokrácia elméleti megalapozásáig sem juthatott el.

            A diktatúra 1968-tól a nyolcvanas évek végéig elhúzódó agóniája megnövelte az angolszász értelemben vett demokrácia híveinek táborát, mivel az etatista fölfogás az államszocializmus apológiájává züllött. Aki ellenezte a megszálló szovjet fegyveres erőkre támaszkodó parancsuralmi rendszert, magától értetődően demokráciát kívánt az állami központosítás helyett. Radikálisai már a bázisdemokrácia szükségességét pedzegették, és nem érték volna be kevesebbel, mint egy svájci mintájú politikai berendezkedéssel, hol valamennyi fontos napi kérdésben népszavazás dönt. Föltűnően keveset törődtek ugyanakkor a Kerekasztal-tárgyalásokat övező sűrű homállyal, elvégre képtelenségnek tartották, hogy másféle egyezség szülessék, mint amit a köz óhajt. Bármint forgassák a szót – vélekedtek -, a választások a mi hatalmunkat alapozzák meg az állami kulisszák mögé húzódó nacsalnyikok, vagyis az ők rendszerével szemben! Politikai tapasztalatok híján zömünk nem elemezte a sebtében megalakuló pártok programját – amire egyébként sem nyílt volna módunk, hiszen a csoportosulások vezetői inkább személyes ambícióik kiélésére összpontosítottak, politikai profiljuk kialakítását későbbre halasztották. A választók naiv tömege beérte annyival, hogy tudattalan vonzalmaira, illetve jól hangzó nevekre hallgasson, és tetszetős szólamokat kövessen. Végtére is mindegy, ki kerül a parlamentbe és alakít kormányt, ha azt teszi, amit helyében a többiek is tennének: demokráciát teremt.

            Parancsszóra azonban nem születik efféle, és ha olyan csoport kerül hatalomra, amelyik a nemzeti hagyományok ápolásában leli meg cselekedeteinek vezérfonalát, jámbor remény marad a demokratizálódás, tradícióink ugyanis ellentmondanak az ilyetén szándékoknak. A történelmi jogfolytonosság igényével föllépő Antall-kormány akarva-akaratlanul vállalta a porosz út folytatását, amihez a világpolitikai események kielégítő magyarázattal szolgáltak, elvégre minduntalan adódnak olyan feladatok, melyeknek gyors és eredményes végrehajtásához elengedhetetlennek tűnik a szilárdan kézben tartott hatalom. Demokratizálódásunk nehezen kezdődött és felemás maradt, a mindent behálózó központi intézményrendszer lebontása pedig igazi kelet-európai abszurddal kedveskedett: az állam megszabadult a korábbi évtizedek során magára vállalt terhes feladataitól, hatalmi előnyeihez viszont makacsul ragaszkodott. Úgy adta tovább az egészségügyi, szociális, oktatási tevékenységeket, valamint a kultúra támogatását, hogy anyagi fedezetüket az önkormányzatokra bízta, noha semmilyen bevételi forrást nem hagyott számukra. Az egyéni gondoskodást pedig azzal lehetetlenítette el, hogy szakadatlanul növelte a központi adókat. Névleges maradt tehát a gazdasági és társadalmi önrendelkezés, a szubszidiaritás elvének érvényesítése föl sem merült. A horthysta-kádárista hagyományt képviselő kormánytagok - mint Boross Péter is -, az etatizmus mellett érveltek, ami a soron következő posztkommunista éra hangadóinak evidencia volt.

            Az angolszász demokrácia-modell továbbvitele komoly politikai összecsapásokkal fenyegetett, és nem csekély dilemmát okozott a demokratikus elképzelések hangoztatóinak: vállalják-e a beidegzett nézetek elleni, vereséggel fenyegető küzdelmet, kiálljanak-e az elveik mellett, vagy a bezsebelhető haszon reményében hallgatólagosan váljanak meg tőlük. A két, akkoriban „modernista, nyugatos” párt eltérően döntött: míg az SZDSZ a zsákmányolást választotta, a Fidesz ragaszkodott eredeti elképzeléseihez és abban reménykedett, hogy a változásban bízók gyűjtőpártjává szélesülhet. Az ismétlődő választási vereségek azonban meggyőzték vezetőit a gyönge társadalmi támogatottságról, így maguk is átmeneti, taktikai szövetséget kötöttek a tradicionális nézetek hangoztatóival, majd kormányra kerülésük után integrálásukra törekedtek. Ebbéli döntésükben számos tényező játszott közre: Torgyán József kiszorítása a hatalomból bebizonyította, hogy ügyes politizálással legyűrhetők a vetélytársak. Kormányzati munkájuk során pedig úgy tapasztalták, hogy igencsak megkönnyíti dolgukat a kézi vezérlés, lényegesen gyorsabbnak, hatékonyabbnak mutatkozhatnak, ha mellőzik a demokratikus „akadékoskodást”. Így hát a „Párizs megér egy misét” bölcsessége jegyében soraikba fogadták az MDF-es politikusokat, ami nem maradhatott következmények nélkül. Neofita buzgalmukban már korántsem tiltakozhattak az állam szerepének növelése ellen, persze miért is tették volna? Miután a létszám mutatós gyarapításául leigazoltakkal szemben már nem politizálhattak, a Fideszen belül kizárólagos hatalmat gyakorló Orbán Viktor szétválasztotta az ideológiai elkötelezettséget a pragmatista gyakorlattól. Előbbi reprezentánsait a Semjén-féle kereszténydemokraták soraiba apportálta, jómaga pedig fölhagyott minden elméleti előfeltevéssel és egyedül a választások megnyerésére összpontosított. Céljai közé nem illett többé a demokrácia képviselete.

            2010 után sajátos helyzet jött létre: az angolszász típusú demokrácia-felfogás képviselet nélkül maradt. Az országgyűlésbe frissen bekerült LMP ha vonzódik is e modellhez, egyértelműen nem támogatja azt - jobban mondva elmulasztotta ebbéli nézeteinek részletes és alapos kifejtését, rajta kívül pedig valamennyi parlamenti képviselettel bíró csoportosulás az etatizmus híve, eltérés legföljebb az állami beavatkozás és irányítás céljainak, valamint módszereinek kijelölésében lehet. Politikailag akadálytalanul zajlik tehát a civil társadalom gazdasági forrásainak és hatalmi támaszainak fölszámolása. Ameddig futja a rendelkezésre álló kapacitásból, takarékoskodás örvén visszaállamosítanak mindent, gondosan kerülve a vele járó kötelezettségeket. Miközben állami kézbe veszik a nyugdíjalapok vagyonát, nem vállalják a későbbi nyugdíjak előteremtését. Aki békés öregségre vágyik, gyűjtsön magának! Hogy miből, az ő dolga. Fölhalmozott adósságaikra hivatkozással kiterjesztik fennhatóságukat a kórházakra és az iskolákra, melyek ingatlanvagyona a központi alapba kerül, kielégítő működtetésük költségeiről azonban nem esik szó. A diktatúrák korában a szociális, az egészségügyi és az oktatási ellátás a központi feladatok sorába tartozott, egységes kezelésüktől viszont immár eltekintenek. Noha ez idő szerint némelyiktől még nem válhatnak meg, senki sem tudja, miből finanszírozzák majd a betegségmegelőzést, a gyógykezelést, a rehabilitációt, illetve a művelődési tevékenységeket. A szociális háló fenntartását és a kultúra hathatós támogatását azonban névleg sem vennék át, mivel értékesíthető vagyon már nincs ott. Életben tartásukat a polgári öntevékenységre bíznák, ekként szabadulva meg terheiktől.  

              Kevés jót ígér az újraállamosítás. Bármint hangoztassák, különösebb megtakarításhoz nem vezet, sőt, korábbi példáink tanúsága szerint sokszorosára növeli a közkiadásokat, miközben tovább csökkenti hasznukat. Még azonnali cselekvést kívánó válsághelyzetekben - mint amilyenek évek óta nyomasztanak - sem képesít eredményes reakciókra, a teendőket ugyanis minduntalan elhomályosítják az intézmények önös érdekei. Az állami ember újraéledő éthosza alkalmatlan autonóm személyiségek formálására, ahogy a köztevékenységek általános céljainak szem előtt tartására is, holott ezek híján nincs mit összegeznie és érvényesítenie a csöppet sem mindentudó csúcsvezetésnek. Leginkább éppen szemléletünk alakításánál mutatkozik meg a kizárólagos uralomra jutott etatizmus kára: elszoktat az önálló gondolkodástól, a saját ítéletalkotástól. Kezdeményező, olykor élesen kritikus magatartás helyett megint a fenntartás nélküli engedelmességet, a gyáva szolgalelkűséget emeli normává. Az elmúlt két évtizedben szabadságunk megfogyatkozott, gerincünk visszaroppant. Ismét korábbi önmagunkhoz, a kiszolgáltatottságukban meghunyászkodó alattvalókhoz hasonlítunk. Bár a szálkásodó állam sem viselkedik különbül, mint elődei! Nem kell rendkívüli elemző képesség ahhoz, hogy észleljük: korábbi hibáit ismétli. Tovább késnek az évtizedek óta reklamált és hasztalan áhított nagy szerkezeti reformok, a drága idő haszontalanul múlik felettünk. Ahelyett hogy valamicskét ledolgoznánk évszázados hátrányunkból, tovább növeljük, az 1989-es újratemetés egyik szónokának szállóigévé lett fordulatát idézve újfent koporsóba kerül a következő nemzedékek jövője.