Az árulók jutalma

            Elárulni persze sok mindent lehet: kedvest, barátot, mestert, tanítványt, emberi mivoltunkat és közösségünket, eszméinket és hazánkat, mesterségünket és jómagunkat, akár harminc ezüstért vagy annyiért sem, de valahányszor sárba hullik arcunk, magunk felelünk érte. Elhatározásunk és cselekvő közreműködésünk nélkül e skandalum sosem következnék be, pillanatnyi megkönnyebbülésünk vagy a hirtelen elibénk táruló előnyök múltán viszont legnagyobb szégyenünkre ott liheg sarkunkban a gyalázat: árulókká váltunk.

            Másként alakul, ha bennünket árulnak el. Mikor körülszaglásznak, mint tette volt ama jó nevű irodalmár is, ki barátként sem röstellt hivatali megbízásból utána olvasni munkáimnak: nem írtam-e és kikövetkeztethetően nem gondoltam-e valami gyanúsat megbízójáról, reménybeli munkaadómról, orcáinkon, mint félelem, sápadt el a harag. És nem annyira a fölkérés – amihez sajnos szokva voltunk -, hanem engedelmes teljesítése miatt: mint vetemedhet ekkora aljasságra, kit évek, sőt évtizedek óta ismerek? A besúgók elleni fenekedést mainapság értetlenül illik fogadni: miért nem a küldőjét átkozom ahelyett, hogy szegény spiclin verném el a port? Csakhogy a homályban lappangó szervezetről mindössze halvány sejtésem lehet, mindössze közkeletű nevét ismerem, vezetői közül sem választhatnám ki a parancs kiadóját, cimborám párás tekintetével azonban nap mint nap találkozok a kávéházak, a szerkesztőségek és az otthonok intimitásában. Arcot ölt - van pofája hozzá -, vagyis haragudhatok rá, míg irányítóinak sötétjére csak legyinthetek: arra hunyt ki a fény!

            Hasonlóképpen utálkozok attól, ki információs fekete lyukat üt a magyar társadalomba. Ahogy elődeikkel és utódaikkal, úgy Horváth Istvánnal vagy Harangozó Szilveszterrel sem hozott össze a jószerencse, megvetésemet tehát az általuk vezényelt belső kémszolgálat életre hívójára és fenntartójára, a diktatúra névadójára összpontosíthattam, ami könnyebben fölfogható és minden tekintetben kényelmesebb volt számomra. Ahol egy emberben ölt testet a rendszer, ott érzelmi viszonyra léphetek a hatalommal, szerethetem vagy gyűlölhetem. Tapasztalataim és vágyaim, meggondolásaim és föltevéseim egyaránt éles elutasításra ösztönöztek.  Míg ő talpnyalói hadának közepette trónolt elsőtitkári székében, én itt álltam. Ő ott, én itt, köztünk egy erkölcsi világ széles, beláthatatlan mezsgyéje.

            Hasonlóképpen vélekedhettek sokan, mivel bekövetkezett, amit lelkünk mélyén szinte elképzelhetetlennek tartottunk: együtt bukott rút szisztémájával. Én meg naivul úgy vélekedtem, vele porlik az árulás hivatala. Többé senkinek sincs rá szüksége, legkevésbé azoknak, akik áldozatul estek kutakodásainak és vegzatúrájának. Minek leskelődnénk, figyelnénk, követnénk, nyomoznánk egymást, mi hasznot hozhat egy demokráciának a benső titkosszolgálat működtetése? A bűncselekmények földerítése és a tettesek elfogása a rendőrök dolga, nem a parancsra kurkászóké, fölösleges buzgalom, merő pénzkidobás, az ostobaság csimborasszója volna hegynyi adatot halmozni magunkról. Egyetlen demokrácia nem alapulhat a félelem csöndjén, a tisztség illetve pozíció az egyén teljesítőképességétől függ, és nem számít, mellékes, kinek milyen a pártállása, vagy mit gondol a világról, ameddig vállalt feladatát közös megelégedésünkre, hibátlanul ellátja.

            Tapasztalataim mást mutatnak. Eleinte azon akadtam fönn, miért nem változik semmi a nagy garral bejelentett rendszerváltozáskor? Minek dolgoznak tovább a régi szervezetek az állítólag megváltozott körülmények ellenére? Mi szükségük lehet a hajdani megfigyelteknek egykori követőik buzgalmára? Miért érzik úgy, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás alapfeltétele a spicli-rendszer háborítatlan továbbvitele, a hivatásos állomány, valamint a társadalmi kapcsolatnak titulált jelentgetők óvása bárminő kellemetlenségtől? Zavartalan nyugalmuk mitől fontosabb a többség valóságismeretre támaszkodó megnyugvásánál? Miért nem hozzák nyilvánosságra a rólunk törvénytelenül gyűjtött adatokat, minek köntörfalaznak, hazudoznak és tologatják éráról-érára ígéretük teljesítését, hol ezzel, hol azzal, utoljára holmi rejtélyes „szakmai vitával” magyarázva késlekedésüket? Ma már inkább a bizarr, orwelli jövő építésén aggódom. Ugyan miféle demokráciáról fantáziálhat, kiben – akár egy kósza ötlet formájában is - komolyan fölmerül, hogy minden eddigi belső elhárítási próbálkozásra licitálva szuper-titkosszolgálatot hozzon létre? A magyar titkosrendőrség, a német Gestapo, az orosz NKVD és valamennyi elődje-utóda, továbbá a Kat.pol., az ÁVH, majd a sok háromperes intézmény hazai működése nem volt eléggé elrettentő, mi pedig készen állunk történelmünk szörnyűségeinek megfejelésére újabb, még tágabb felhatalmazású, mindentudó intézményekkel? Miközben civil ellenőrzést javasoltam a maradványszervezetek fölött, némelyek a meglévőket is kevesellik?

            A demokráciák alapeszméjének, vagyis a hatalmi ágak szétválasztásának mintájára a mai információs társadalmak sorra kinyilvánították az adatkezelések egybekapcsolásának tilalmát: akármennyire megkönnyítené is a napi ügyvitelt, mégse forduljon elő, hogy bárki összesíthesse mindazon ismereteket, melyeket különféle hivatalok, intézmények és szolgáltatók az évtizedek során fölhalmoztak! Szellemi és testi nyavalyáim, fogyasztói szokásaim, kedvteléseim, örömeim, ellen- és rokonszenveim különben sem tartoznak másra azokon felül, akikkel megosztom, egybevetésük és ennek nyomán portrém megrajzolása pedig végképp az engedélyemhez kötött tevékenység. Fölhatalmazásom nélkül senkinek és semmilyen szervezetnek sincs joga effélére gondolni, nemhogy próbálkozni vele!

            Akinek ilyen ideája támad, nem demokrata. Hasonlóval egyedül a zsarnokságok kísérleteznek, hazánk államformája azonban többségi elven működő demokrácia, és az Európai Unió is hasonló elveket követ, még ha egyes államai formálisan őriznek is valamit ősi autokrata hagyományaikból. Mostanáig én sem hallottam arról, hogy akár az Unió egésze, akár valamelyik tagja parancsuralmi rendszer bevezetését szorgalmazná, esetleg tervezné. Aki effélén töri fejét, élesen szemben áll mindazzal, amire annyi keserves ellenpróbát követően e földrész jutott, és legnagyobb szégyenére ott liheg sarkában a gyalázat: elárulja múltját és jövőjét. Aljas fondorlattal, burkolt vagy nyílt fenyegetéssel, esetleg durva erőszakkal bárki rávehető, hogy statisztáljon a hatalomnak, arra viszont nem, hogy szeresse is. Az effélével kísérletező rossz boltot csinál: harminc ezüstpénzen felül egyetlen árulónak sem jár több a megvetésnél.