Ferenczy Károly gyűjteményes kiállítása

            A Magyar Nemzeti Galéria meggyőző karácsonyi ajándékkal rukkolt elő, amikor vagy hatvan magángyűjtemény és számos társmúzeum segítségével retrospektív tárlatot rendezett a festő műveiből. Ferenczy mintegy másfélszáz festménye és fele annyi grafikája újfent meggyőzött arról, amit a királyi palotában sétálgatva már korábban is gyaníthattam, hogy a tehetségekben ugyancsak nem szűkölködő századfordulón messze kiemelkedett kortársai közül a zseniális művészcsalád megalapítója. Holott indulása közel sem tűnt ennyire ígéretesnek, külföldi tanulmányai végeztével kevéssé számottevő, majdani stílusától idegen képeket alkotott. E kollázsra emlékeztető konstrukciók némileg stilizált figurái nem lelik helyüket és szerepüket, levegőtlenül, környezetükből kiszakítottan és mintegy síkra ragasztottan szerénykednek. Úgy tűnik, készítőjük csak Nagybányán talált magára, ahol foglyul ejtette a varázslatos táj, melynek fényei és színei esztendőkre elég munkát adtak és festői működésének átértékeléséhez segítették.

            Enteriőrjeit, illetve egyéb műtermi kompozícióit a kor divatjának tudom be, és a megélhetési kényszer számlájára írom, jóllehet technikai színvonaluk nem hagy kívánnivalót. 1915-ös Alvó cigánylánya például nemcsak elbűvölően szép, hanem diszkréten jelzett ápolatlanságával korrektül pontos is, már-már naturalista alkotás. Fontosnak mégis az álomszerű jeleneteit tartom, e hol mitikus, hol valóságos forrásból táplálkozó, minden ízükben átszellemített képeket, melyek éppen attól elragadóak, hogy egyikük sem véglegesen tisztázott elvek alapján készült. Megannyi próbálkozás, kísérlet a lehetőségek megragadására, esetleg valamilyen technikai, szemléleti probléma megoldására. A Hegyi beszéd újszerűsége például kevésbé rejlik szcenírozásban - az eredeti környezet fölcserélésében hazaira vagy az időtlenség-érzetének: bárhol és bármikor megtörténhetett volna kiváltásában -, inkább bátorságával hat, hogy lop be a hely hangulatától élesen elütő, groteszk elemeket: biedermeier babafigurákat a kompozícióba. Hasonló leleményre bukkanok mindenütt: a Marosvásárhelyen őrzött 1903-as Keresztlevétel főszereplője a korpusz helyett a rajongástól fénylő egzaltált nőalak. Az annyit idézett 1900-as Józsefet eladják testvérei pedig modern képkivágással él, felső egyharmada-fele ürességével talán az égi reakció késésére emlékeztet, a mai nézőben viszont óhatatlanul József Attila harminc évvel későbbi sorait visszhangozza: „Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél.” (Reménytelenül).   

            E festmények álomszerűsége, bárhonnét kölcsönözze is témájukat, megmarad. Ferenczynél még egy sétalovaglás sem szikár naturalista, esetleg olcsón vett jelkép, születésénél ott bábáskodott valamilyen festői rejtély. Fontosságra is úgy tesznek szert, ha a színek és fények egymásra hatását mutatják. Elképesztően gazdag zöldekkel, barnákkal találkozni – Tékozló fiú, Háromkirályok -, amikor pedig égőpirossal ellenpontoz, csak álmélkodom. Jóllehet hasonló megoldású, az 1893-as Madárdal tökélye mellett még a Festő és modellje az erdőben is elhalványul. „Világító” képei unikumszámba mennek, elvégre fricskaként is értékelhetők. Ki gondolna például arra, hogy az árnyék vagy az alkony is ragyog, miként a Patak II. vagy a Március este bizonyítja. Tanulmányok sora mutatja, hogy mennyire foglalkoztatta e kérdés, a Hazatérő favágók több verzióján is követhető, milyen technikai megoldásokkal kísérletezett, hogy áttörjön a szokás homályán: egyszer az öltözetre vetülő világos foltokkal derít, máskor viszont lemezteleníti a végtagokat, hogy jobban érvényesüljön az eleven test fénye.

            A műgond, amit a kiállítás rendezői nem felejtenek el hangsúlyozni, a formák és technikák harmóniáján túl kitetszik az anyagkezeléséből is: kész földarabolni a csak részleteiben sikerültnek tartott vásznakat, és attól sem riad vissza, hogy újra meg újra átfesse, amit nem talált megfelelőnek. Így születnek – korát megelőzve – az egymásra rakodó rétegek folytán szinte tapintható, dombormű képei, mint a századfordulós Gesztenyefák. A gazdag oeuvre-ben található másolatok sokasága viszont arra utal, hogy minden siker és elismertség dacára egy háromgyerekes család eltartása akkor sem járt kevesebb fáradtsággal, mint ma.

              Komoly hiányossága e kiállításnak a hírverés szinte teljes hiánya. Ott jártamkor a Ludwig Múzeumnak valamikor helyt adó tágas épületrészben nem akadt tíznél több érdeklődő! Igaz, a tárlat föllelése sem egyszerű feladat, a Várban zajló felújítási munkák során ugyanis megtakarították az információs táblákat, az érdeklődő külföldinek így mesterdetektívvé kell átváltoznia, hogy kinyomozhassa, merre rejlik e jellegzetesen magyar kultúrkincs. Zavaró a Galéria belső átjáróinak lezárása is, mivel hiába fárad, aki a főbejáratnál próbálkozik.