Illyés Gyula József Attiláról

Szerk.: Domokos Mátyás

(Nap Kiadó 2006)

            A művek helyett a művészek magánéletétől mámoros, pletykaéhes magyar irodalmi közönség kedvenc elmegyakorlata Illyés Gyula és József Attila szembeállítása. Pontosabban szólva a földhözragadt népies tollforgató felelősségének firtatása az urbánus zseni haláláért, amit kevésbé harciasan úgy formuláznak, mint egy Salieri és Mozart közti vetélkedés következményét. Ha egyikük följegyzéseit már nem idézheti, e kötet szerkesztője legalább a másikét hozzáférhető teszi. Domokos Mátyás végigböngészte Illyés Gyula terjedelmes oeuvre-jét, és mindazt kiválogatta, ami bármilyen vonatkozásban utalhat a költőtárshoz fűződő sokrétű viszonyra. Gyűjteményéből kitűnik, hogy a túlélőt mennyire megviselte egykori barátja korai, erőszakos halála és milyen sebet ütött rajta érvényesülési versenyükben, valamint szerelmi vetélkedésükben aratott kettős „győzelme”. Képtelennek bizonyult a gyász földolgozásra, kaján vetélytársai és irigyei pedig gondoskodtak arról, hogy a feledés se enyhíthessen kínjain. Maradéktalanul tisztában volt azzal, hogy társadalomlélektani okokból sem válhat meg terhétől, hiszen – mint írja – „minél nagyobb az érdem, annál nagyobbnak kell lennie a megpróbáltatásnak, ez a meseműfaj törvénye”, és keserűn rágódott, mennyivel nagyobb hatású az a költészet, amit az élet pecsétel meg: ha Aranyt kivégezték volna a Walesi bárdokért! (145. l.)

            Azon túl, hogy feszengését versekbe oltja, mindössze egyet tehet: visszahúzódik és kerüli a magyarázkodást. „Emlékeink meztelensége kényesebb magántulajdonunk testünk meztelenségénél is” (140. l.), vélekedik. Noha feleségét emlékeinek megírására ösztökéli, elhárítja a készülő memoár átolvasásának gondolatát, nehogy a szeretet cenzúrájával kösse meg az író kezét. Arról viszont egyedül magának adhatott számot, hogy rezignált bölcsessége mellett nem munkált-e benne a félsz is, melyet a tényekkel való kíméletlen szembesülés gerjeszt. Az esendő ember nemcsak hiúságának foglya – amit készséggel elismer, valahányszor más emlékezők „pontatlanságain” javítana -, hanem született apologétaként folyvást mentségeket keres mulasztásaiért és sandaságaiért, sajgó vereségeiért és múlhatatlannak vélt diadalaiért. E gyűjteményes kötet legfőbb erényének nincs köze irodalmunk történetéhez: a bennünket összefűző dolgok érdekes kompendiuma. Illyés Gyula emlékezetét néhány motívum uralja, egy balsikerű moszkvai út és a költőtárs reakciója, továbbá vetélkedésük Flóráért, amiben – elmondása szerint – hajlandó lett volna egészen az önfeladásig elmenni, mikor beleegyezett, hogy a beteget egy színlelt házassággal húzzák ki a bajból. A megélt idő többlete sem mulasztja el a lelki traumát, legkülönösebb azonban a materiális javak elérésének és birtoklásának hatása. Költő- és vetélytársának bukását a korlátozott anyagi függetlenség elérhetetlenségével magyarázza: „József Attila az akkor úgynevezett szabadúszó életformának volt a rabszolgája; testi-lelki megalázottja és meggyötörtje; végül pedig olyanféle áldozata, mintha dalolni őt meg ólombányába vetették volna” (148. l.), és többször említi, milyen sokat számított az a vajas kenyér és tej, amivel látogatásaikor Pesten élő mamája kínálta vendégét. Hogy a tulajdonlás micsoda önbizalmat ad, arról szerepcseréjük során maga is megbizonyosodhatott: kitörülhetetlen nyomot hagyott benne József Attila akkor még unikumnak számító Watermann vagy Parker márkájú töltőceruzája. Talán éppen e kölcsönös, apró irigységek segítettek vetélkedésük tragikus végkifejletének előkészítésében.