Létezik-e még egyáltalában irodalomkritika?

            Vilcsek Béla rövid, tényfeltáró írásában - A kritika válsága – A válság kritikája – az irodalom évszázadok során kialakult önértékelési eljárásainak újabb keletű csődjét vizsgálja. Bár nem hallgat a bírálat háttérbeszorulásának fontosabb okairól, a kritikai munka alapkérdései fölött – evidenciáként kezelve azokat – mégis elsiklik. Nem tisztázza erőfeszítésének célját, munkája értelmére pedig cikkének egészével felel, holott pontos válaszai aligha mellőzhetők.

            Egy kritikus mindenekelőtt a szóban forgó mű helyes, és lehetőség szerint minél teljesebb körű megértésére törekszik. Kimerítő erőfeszítésének oka korántsem föltételezett altruizmusa, vagy a nevetségesen csekély honorárium reménye, hanem a benne motozó kíváncsiság. Szeretné tudatosan fölfogni és minden szintjén átlátni, amihez olvasótársai jobbára csak érzelmileg közelítenek, és amire a tetszés kategóriáinak alkalmazásával reagálnak. Ebbéli vélekedésemben kissé hökkenten meredek a kritikai irodalom cikkben olvasott hármas felosztására: egy ilyen népmesei tagolás kétségkívül frappáns, de igaz-e? A mű létrejöttének körülményeit firtató közelítés ifjúkorom egyik magyar irodalomtörténeti jellegzetessége volt, és találkozásunk riadt menekülésre késztetett. Tolnai Gábor professzor úr emlékezései Radnóti Miklós örvén saját fiatalkorára például fura elképzelésekre bírt az öregedés mentális jellemzői felől. A szerző által harmadikként említett hatásvizsgálat - a recepcióesztétika hozadéka - egyetemista korom nagy újsága volt, mellyel igen kellemesen bosszantottuk kevéssé becsült tanerőinket, mivel kommunikációelméleti dumák tengerébe fullaszthattuk bármelyik irodalmi mű megvitatását. Érdemleges választék gyanánt mindössze az irodalmi alkotás tárgyilagos vizsgálata maradt, ami korántsem azonos a másikként említett aspektussal, mely „az alkotói szándék rögzítése és az olvasói befogadás vezérlése bonyolult szerveződéseinek, mozgásainak leírására vállalkozik”.

            Kedves tanárom mindannyiszor fölvonta busa szemöldökét, valahányszor az alkotói szándékról hallott, és bosszúsan érdeklődött nekihevült szeminaristáinál: mi fán terem e szándék és honnét szereztek róla tudomást? Sajnálatos akadályoztatásaim folytán magam sem avatódhattam az alkotások fogantatásának és kihordásának titkaiba, így szerényen megmaradok az elkészült és közszemlére bocsátott írások belső rendjének vizsgálatánál, a szerkezet és működés sajátosságainak elemzésénél, egy tőlem telhetően „komplex” műleírásnál, melynek végzése során saját benyomásaim, élményeim okát firtatom, és olyan kérdéseket próbálok föltenni, illetve megválaszolni, amik másokat is saját értelmezésük kibontásához segítenek. Munkámnak értelmet többek között éppen a társaknak fölajánlott példa adhat.

            A rendszeres műkritika hajdan inkább az olvasóknak kínált segítséget, ma viszont – a műélvezők fogytán – az alkotóknak nyújtott támogatás kerül előtérbe, amiről olyan szépen és részletesen beszámol a cikk írója. A kritikusi hozzájárulás hangsúlyai azonban nálam máshová kerülnek, mint Vilcsek Bélánál, aki nyomatékul ismételten figyelmeztet a bíráló nélkülözhetetlen pszichológiai érzékére, kötelező tapintatára. Riasztóan veszélyesnek tartom az alkotói érzékenység túlzott figyelembevételét, mivel öncenzúrára készteti a kritikust, aki könnyen elmismásolhatja mondandójának lényegét. A „művészeti terméket” kizárólag áru gyanánt kezelő kereskedői magatartás promóciós kényszerével ugyanis arra bírja a művészeti piac szereplőit, hogy elsüketítsék a bíráló hangokat. Ennek folytán pedig az irodalmi önszerveződés fokához hasonlóan alacsonyra kerül az ingerküszöb, és a helytelenítés legcsekélyebb jele is mértéktelen haragot gerjeszt az érintettekben. A korábbi szemléleti, gondolkodás- és ízlésbeli csoportosulásokat politikailag tovább osztó széttagoltságban minden egyes bírálati elem a személyes megtámadtatás rémét idézi, a szerzők dehogy tekintenék érdemleges visszajelzésnek az ilyen, általuk becsmérlőnek vélt hangütést, árnyalatot! Inkább a vetélytársak – sőt, az ellenségek - aknamunkájának tudják be, és a kritikának helyt adó fórum szerkesztőinél protestálnak fölháborodott telefonjaikkal, vagy nyílt leveikkel. Helyreigazítást kérnek, követelnek, és arra buzdítják a megfélemlített lapgazdát, hogy rövid úton szabaduljon meg a gaz árulótól.

            Vilcsek Bélával ellentétben úgy tartom, hogy egészségtelen viszonyaink közepette kontraindikált egy kritikus írókkal tartott szoros személyes kapcsolata, mivel szükségképpen eltántorít a tárgyilagos megítéléstől. A bíztató dicséret, illetve a szelíd korholás helyett annulálja a kitűnő teljesítményeket, vagy jelentéktelen produkciókat stilizál föl korszakos remekművekké, magyarán esztétikai ítéletében durva hazugságra ösztökéli a bírálót. Ami olykor bámulatos gondolati blikkfangokra bírja az önmaga előtt is folyvást mentegetődzésre kényszerülő szakértőt, mégsem használ az írónak, ahogy reménybeli olvasóinak sem, csupán még inkább összemaszatolja az irodalomról alkotott képüket. Többek közt ezért is tartom fontosabbnak a mű megértésére és megérzésre, vagyis teljes körű átélésére tett erőfeszítéseket ama beleérző képességnél, amivel az alkotó életét szemléljük. Egy írás homályán vajmi kevéssé segíthet az oeuvre-ben elfoglalt helyének, vagy létrejötte körülményeinek ismerete. Torzulásait néha indokolja, sajátos tisztátalanságaiból azonban nem mosdathatja ki. Ajánlatosabbnak vélem, ha személyes elfogultságoktól mentesen, a politikai megosztottságra és a különféle csoportkövetelményekre fittyet hányva ragaszkodunk a tőlünk telhető legszigorúbb tárgyilagos elemzéshez, mivel szavunk kizárólag ekként csenghet hitelesen. E pozíciót elfoglalva bátran az olvasóra bízhatjuk, hogy tegyen, amit jónak lát, mivel szigorú elmarasztalásunk is csábítóbb az olvasásra, mintha ezerszer ismételnénk: ekkora csodát nem szabad kihagyni!                

            Mindez persze csupán olcsó akadékoskodás, mivel számomra az is kérdés, létezik-e még egyáltalában minőségi értelemben helytálló kritika, vagy már csak egymás agyonhallgatásának, illetve körbenyalásának unalmas rutinját gyakoroljuk?