A múlt csontzenéje
Az Országgyűlés 2012. január 1-jével újfent létrehozta a Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi nyilvántartó Parancsokságát. Az illetékes miniszter indoklása szerint azért volt rá szükség, mert békeidőben megszűnt ugyan a hadkötelezettség, rendkívüli állapotnál, illetve az Országgyűlés döntésével azonban ismét bevezethetik, ennek gyakorlati feltétele pedig az érintettek összeírása. Ismét eljutottunk tehát oda, ahonnét a politikai változások során szerencsésen kikecmeregtünk: ügyesen elhárítottuk a kényszerkatonáskodás jogi és technikai akadályait. Mert ne legyenek illúzióink, a hadvezetés éppoly kevéssé érheti be az állami népesség-nyilvántartásból egyetlen gombnyomással előhívható adatsor katonai kézbe adásával, mint a fegyverfogásra képes polgárok gyakorlati alkalmasságának ismeretével. Töretlen egészsége ugyanis senkit sem készít föl hadászati feladatok ellátására, ahhoz más is kell, például a kiszemeltek erkölcsi megdolgozása, hogy elkerülhetetlennek, célszerűnek és a parancs hallatán helyesnek tartsák felebarátjaik elpusztítását. Nélkülözhetetlen továbbá a technikai és harcászati ismeretek elsajátítása: a szigorú fegyvertartási tilalom következtében fiataljaink ugyanis csak hollywoodi filmeken, számítógépes és airsoft játékoknál találkozhatnak gyilkoló gépekkel, azok kezelése azonban elüt a valóságostól.
Az I. Világháború idején még megtehették, hogy néhány hetes gyorstalpalókon képezzék ki a Mannlichert szorongató önkénteseket, húsz évvel később ennyi már kevésnek bizonyult, ma pedig merő képtelenség. Az ezerkilencszázhetvenes évek elején egy közönséges és jócskán kivénhedt AKSZ-47-es gépkarabély kezelésének megtanítása is hónapokig tartott, noha efféle ócskasággal inkább csak a harmadiklépcsős, objektumőrzéssel megbízott segédcsapatokat szerelték föl. Mennyi ideig húzódhat most a korszerű technikai ismeretek begyakorlása? Egy katona hadra foghatósága a legkevésbé sem korlátozódik a szorosabb értelemben vett fegyverhasználati jártasságára, ismernie kell a speciális járművek jellemzőit, a vegyi-, a biológiai- és a sugárvédelmet, a kommunikációt és a sajátos feltételek megkívánta különféle viselkedési mintákat. Ezek okítása, majd készséggé fejlesztése évekig is elhúzódhat. Az összeírási kötelezettség ezért csak az első lépés, amit szükségképpen követ a többi: az alapfokú kiképzés bevezetése, majd a rendszeresen ismétlődő szinte tartás, a technika újabb vívmányaival is megismertető tartalékos rendszer kiépítése. Mindez hatalmas apparátus fölállításának szándékára utal, tengernyi pénzbe kerül és előrevetíti a sorállományú katonáskodást.
Mire eléri valaki a negyvenedik évet, annyit költünk rá, ő pedig olyan sok tudást halmozott föl, hogy kár lenne lemondani róla, vagyis érdemes tovább emelni a korhatárt. Ahol ennyi a ráfordítás, a megtérülés vizsgálata is nélkülözhetetlen, ezt pedig leginkább éles helyzetekben végezhetik el. A drága, tömegeket mozgató sorkatonai szolgálat nehezen indokolható kiépítésétől szilárd oksági lánc vezet el a háborús szituációk kereséséhez, vagy legalábbis nagy a nyomás efféle helyzetek fölkutatására, illetve létrehozására. Bökkenő persze az ellenségkép hiánya: kit gyűlöljünk, kinek a durva agressziója ellen védekezzünk őszinte békeharcunkkal? Ősi fenekedésekben itt sincs hiány, környezetünk hangos a lármától, a handabandázók viszont maguk is az Európai Unió tagjai, vagy oda tartanak, arra pedig idáig nem volt példa – és remélhetőleg nem is lesz -, hogy két uniós ország kapjon hajba. Vadászni kell tehát az alkalomra, mivel csak távoli bevetésen tesztelhetjük, mit értünk el, csakhogy Ázsiába, Afrikába vagy az Antarktiszra mégis célszerűbb a hivatásos állományhoz tartozó elit egységeket küldeni.
Mi legyen mármost a sorállomány dolga? Dacára örökös bizonykodásuknak, a diktatúra katonapolitikusai már az ezerkilencszáz-nyolcvanas évek elején belátták, hogy kissé elhamarkodott volt Bécs alatt megjelölniük a Varsói Szerződés csapatainak gyülekezési pontját. A minduntalan ledöglő tankokkal és mozgásképtelen rádiós kocsikkal fölszerelt rozzant seregek már csak saját polgáraikra nézve jelenthetnek komoly fenyegetést. A Kalasnyikov hatásosan csak a fegyvertelen tűntetők ellen vethető be, a kockázatos támadó vagy védekező hadmozdulatoknál szorgalmasabban gyakoroltatták tehát az oszlatóékké fejlődést. Akármiről álmodozzanak is mai vezetőink, a sorállomány most sem használható másra, mint elégedetlen honfitársaink elrettentésére, továbbá almaszüretkor és árvízi mentésre. Tagadhatatlan előnye viszont, hogy esztendőkig tartó kényszerpályára küldi az ifjakat és elfedi a bűnös hanyagságra valló országos munkanélküliséget. Pedig azon a pénzen, amit a hajdani KIEG újbóli felállítására pazarolnak, valamelyest segíthetnének e gondon is. Fedezetlenül hagyott beruházási tervek és sehonnét sem előteremthető működtetési költségek árnyékában talán megint egy rosszul leplezett közmunkaprogramba botlottunk.
De mi szükségünk van a múlt kísérteteinek csontzenés föltámasztására?
