Nádas Péter: Évkönyv – ezerkilencszáznyolcvanhét – ezerkilencszáznyolcvannyolc
(Szépirodalmi 1989)
Mikor e könyv fülében beszámol a keletkezés történetéről, Nádas Péter helyes meghatározással él: vett egy spirálfüzetet, majd „írtam belé naplót, elbeszélést, esszét, levelet, emlékezést. Fütyültem a műfajokra. /…/ Látni akartam, mit tesz a gondolkodás, ha /…/ nem adja át magát egyetlen műfaj csábításának sem.” A követett ősminták valóban készségesen vezetik a tollat, és a maguk kényére formálják a művet, amiben csak nehezen vagy sehogy sem ismerszik föl a személyes elképzelés, szándék. E preformáló hagyományok rendszerint a készülő munka javára válnak, óvják a gyakran elkövetett és mindannyiszor újból jelentkező hibáktól, ugyanakkor hasonlatossá teszik elődeihez, vagyis tompítanak fölindító erején. Ha nem egy lekerekített, zárt, átlátható világ eszménye hevíti a szerzőt, és írásával sem az elérendő tökélyre emlékeztetne, e szürkítés riasztóbb még a formátlanságnál vagy a töredékességnél is, Nádas Péter pedig egyenesen megértés szolgálatába állítaná írói működését. A komponálással szembeni ambivalenciájából – mutatósan dekonstruál, miközben folyamatos erőfeszítéseket tesz egy végtelen bonyolultságába rejtező szerkezet megalkotására - ered a műfajok iránt tanúsított látványos közönye is, amivel leigázza az értetlenségüket titkoló és emiatt rettegő kritikusok maradék ellenállását. Amennyiben helytálló a párizsi Magyar Műhely körül gyülekező avantgárd költők föltevése a gépesíthető költészetről, miért ne rendeződhetne a nyelv és a képzetek asszociációi mentén – mintegy önmagától és önmagában – a fragmentált próza? Kivált úgy, hogy szerzője lépten-nyomon elejt egy aprócska utalást, aminek jós jellegére és beharangozó voltára mindössze oldalak tucatjaival később, más helyen és eltérő összefüggésben eszmél az olvasó. Ennyi elég is – a színpadon jártas szerző gyanúja szerint - a sűrű szövésű kapcsolati háló feltételezéséhez. Nádas Péter nem hanyagolja el a nagyformákat sem, és az időt hívja segítségül, mintegy két év életanyagának sűrítését ígérve, aminek hatását nem restelli fotós illusztrációkkal erősíteni. De nem éri be ennyivel, töredékeit akként igazítja, hogy keretes elbeszélésre gyanakodjunk, vagy legalább az ember életpálya szubtilis követésére a gyermek- és a kamaszkor élményein át az érlelő szerelmekig, mígnem az agónia gyötrelmei természeti mintára berekesztik művét.
Elegyes anyagai korántsem mindig szervesülnek, olykor mintha kilökődésre hajlanának. Míg a se eleje-se vége gondolati csirák kötőanyagként jól hasznosulnak, eszmefuttatásai gyakran erőltettek, történelmi párhuzamai pedig kétesek és tolakodóan aktualizálók, miként a Livius nyomán újragondolt Menenius Agrippa-história vagy a haldoklási jelenet, hol Russell liberális paradoxona címen számol be rettegéséről az engedetlen nép iránt: „a liberális gondolkodás a nyers erőszakkal szemben vesztésre áll; érti az erőszakot, hogyne értené, ha egyszer érzi magában erőit, az erőszaktevő ellenben soha nem érti önmagát, s ezért annak az embernek a szavát sem érti, aki az erőszakot értelmével fékezi” (302. l.). Annál lélekemelőbben emlékezik meg a Hősök terei híres nőtűntetésről. A tematika és feldolgozás szélsőségei persze a mű elegyességéről támadt benyomásokat igazolják, lehetséges dramaturgiai szerepük ellenére ezért válnak kellemetlenné a szituációtól idegen kifejezések, melyekkel nemegyszer meghökkent. Érteni vélem a ki nem mondott ítéletét: olykor a ponyva kísért, szólásmódjának kényszeres idomulását mégis túlzásnak vélem. Különösen fáj ez az önálló kisregényként tündöklő szerelmi történet olvasásakor: „markolatig döfték a tőrt a szívembe” (162. l.), vagy „árnyéka birkózhatik-e Herkulessel?” (173. l.) Az ismétlődő és egymásba fonódó menage a trois-ak sorát tartom az Évkönyv hitelesítőjének. Itt kulminál Nádas Péter helyzetérzékelő és ábrázoló képessége, a világunk fölmérésével elfoglalt térképész-író e szférában mozog a legotthonosabb. Gazdag műveltségének, valamint szüntelenül buzgó reflexióinak hozadéka e helyt simul leginkább a képbe, noha szövegét sok minden tarkítja: napi aktualitású, mégis lényeget föltáró elemzés éppúgy akad a liberális nagypolgárság, valamint kispolgárság eltérő attitűdjének politikai következményeiről, mint a durva tényeket körmönfont – és végtelennek tetsző – magyarázatokkal fűszerező leírás, ami pedig sajnálatos módon kiprovokálja a frappírozási rohamot. Jóllehet egymásra halmozódó bonmotok tanúskodnak fogalmazási ambícióiról, remek társadalomlélektani, viselkedési megfigyelései szelíden ellentételezik agresszív kifejezési kényszerét.
Csiraként mindaz fellelhető, ami testes munkáiban majd szárba szökken, leginkább persze az íróra jellemző sajátságos erotikus kíváncsiság. Mintha csupán a társadalmi tabuk megtörése vezetné, úgy vélekedik talán, hogy amiről az illem engedi, nem érdemes szólni, hiszen eleget fecsegtek róla, munkára csupán a lét térképén hagyott fehér foltok serkentenek, a nem éppen comme il faut-nak tekintett dolgok, jelesül a szégyenletesnek tartott testi szükség és az általa szorongatott fennkölt lélek birkózása. „Teste nem más, mint világmegismerési kísérletének tárgya és terepe /…/a szexuális kicsapongás a képzelet excessziója” (45. l.) – elmélkedik Hajas Tibor munkáinak ürügyén saját erőfeszítéséről. Sietve előrebocsátja ugyanis: „nem addig él az ember, amíg elbeszél, de az elbeszélés a legreálisabb életremény. Az ész reménye a vaksors ellenében. Az ész reménye mindazon erők ellenében, amelyek tán legfőbb kormányzói életünknek.” (43. l.)
