Grandpierre Attila: Emeletes mesehajó
- eleven versfa -
Elmeutazás a csillagerőhöz
(Lazi Könykiadó Szeged, 2000 159. l. 990 Ft.)
Kevesebbel nem éri be a szerző, mint egy teljes világszemlélet kifejtésével. Ekként szabadítaná ki sötétben dohosodó elmémet szűk kalodájából, és terelné figyelmemet a “legmagasabb eszmények felé”. Kalauzomul szolgáló Felhívónak, valamint az öt fejezet előzetesének tanúsága szerint alkotói szemléletét panteisztikus felfogás uralja, méghozzá egy frissebb változatban, ahol az egyéniség és a világ kölcsönös egymásba oltódását zöld ideológiák, pán-kommunikációs elképzelések, valamint az Univerzumot globális elmeként láttató fanti töredékek élénkítik. Vonzó kép ígérkezik, noha korántsem a legfrissebb módi szerinti. Újabban az anti-utópia divatozik, vagy az odáig sem merészkedő, rideg, pragmatista fölfogás. Freskó helyett többnyire beérik néhány aktuális gondolat-töredék lejegyzésével, elvégre kár minden erőfeszítésért, az egyetemes portré megrajzolása úgyis lehetetlen. Amit pedig egy hagyományos mű ajánl, nem különb az ötvenes-, hatvanas évek nézetrendszerénél, a yuppikéval szemben a hippik világánál. Grandpierre Attila ahelyett hogy tisztességes poszt-avantgárd versfaragóként valamelyik kevéssé ismert koraközépkori szerzőre hivatkozna, mellőzi a kánonilag előírt transzcendenciát, és utalásaiban mindössze Dsida Jenőre utal, míg az értelem unos-untalan emlegetésével a szabadkőműves misztikát idézi.
A franciás világosságigény és a választott téma belső ellentmondásossága nehezen egyeztethető, e dilemma elől a szokásos módon szökne. Mint kötetének címe is mutatja, Saint-Exupéry mintájára a mesében keres kibúvót, annak hangfekvése ugyanis megengedi az érzelemnyilvánítást, melynek hiányában meglehetősen nehéz a költői szólás. Grandpierre Attila a szív ismét elharapódzó kultuszának egyik apostola, Voltaire és Rousseau vitájában testestül-lelkestül az utóbbi mellé szegődik. Nála az értelem a természet lekötelezettje, és nem különül el attól, sőt, kifejezőjévé emelkedik. Én még úgy tanultam, hogy az okos ember szenvtelen távolságtartásáról, biztos és száraz ítélkezéséről ismerszik, az Emeletes mesehajó alkotója viszont másként látja, szerinte az értelem nem egyéni attribútum. A „Világegyetem egyetlen óriási elme”, a ráció is cselekvő világerő, és nem tűri az előfeltevéseket. Áramába kapcsolódásunk megtisztelő, üdvös feladat, mivel „a természetes értelem sorsunk emberi hajtóereje. Híd életünk igazságához”.
Hihetetlenül derűs, bizakodó elgondolás! Bizton állítja: kapcsolatunk szoros önmagukkal, másokkal és - civil professziójához híven – az Univerzummal. Korántsem szkeptikus a boldogsággal szemben, éppen ellenkezőleg, keresésére serkent az ezredvégi csüggedtségben, és szembefordítana a veszedelmes sötét árammal.
Az üdvözülésre sajnos nincs különb receptje az extázisnál. Ebben negyed százados színpadi gyakorlatára hivatkozhat: mint a Vágtázó Halottkémek alapítója és vezetője hétről-hétre feloldódik a tébolyig izzó színjátékban, és hasonló élményt ajánl mindnyájunknak. „Ez a könyv az igazság és a szépség vágyának táplálására, fölerősítésére, életbe indítására született - írja - Hogy felserkenjen bennünk az Éden visszahódításának vágya. Életünk otthona megteremtésének vágya. Az a vágy, aminek érvényre juttatására az Ember született. Jó tettvágyat!”.
Eredendő belső ellenállásom leküzdéséhez kimesélné belőlem a félszet, megbűvölne, és lendületével elsodorna. A hagyományos költői attitűd az igézetre támaszkodik, előadói tapasztalatai viszont a másik két eljárás felé terelik, így olvasásra és színpadi megszólaltatásra szánt szövegek egyaránt találhatók gyűjteményében. Olyan mű viszont meglehetősen kevés akad, amelyik önmagában is megállná helyét, és nem igényelne valamilyen látványos-hangzós támaszt. Ritkán kerülhetek a szó varázshatalmába, mint az Álmodó lélek-váracskák olvastán, és hamar fölriaszt leküzdhetetlen pedagógiai hajlama, ami egzakt magyarázattal fejelné meg a káprázatot. Többnyire szakaszokkal, töredékekkel érhetem be, némelyik közülük vagabundosra hangszerelt:
“karmazsin himpellérek úsznak
dölyfös kéjjel, telire fújt képpel
az erdő parkoló tündéreinek
leselkedő, széttárt szárnyai,
nyafogó gyémántjai között” (Az éjszaka köpenyében aluvó erdő)
A Régi magyar tánchoz hasonló tradicionális versezetek mellett avantgardista buzgalmú, sodró szózuhatagokkal terít le. Futurista rohamai mégsem hatnak utánzás gyanánt, mivel a költői tartás másolhatatlan. Az Éljetek halottak!, a Végtelen tündöklő, a Köszöntő és különösen a Vers-rádió hibátlan remake, sikerületlen darabjainál inkább a kapkodást nehezményezem. Hajlamos avítt megoldások átvételére, ahogy például az előző századfordulóra emlékeztető „életszerelem” kifejezést beemeli címadó versébe, továbbá előszeretettel él a Karinthy parodizálta ismételgetésekkel. Képeinek tisztaságára kevéssé ügyel: „S csodáinak márvány-tömbjét/ Érzéseik vérkeringését/ Szavaimban testetöltve/ Új életre adom e földre” (Megidéző felidéző). Ízlése bizonytalan, versépítése ingadozó - a Bagdadi-életképben például szétfecsegi az obszcén csattanót. Olykor zavar a kifejezés szépségének mellőzése, és az, hogy az ihlet sodrában alig figyel a ritmusra, vagy ha mégis, kiegészítő, ellenpontozó zenekíséretet álmodik hozzá, ami után hiába meresztgeti fülét az olvasó. Rímelése nem elég választékos, szóválasztása ritkán találó, átütőnek kevéssé nevezhető.
De bárhol üssem föl kötetét, szavainak erős légköre a sorjázó kifogások dacára mindenütt megcsap. Szokatlanul egységes világképével, a meggyőzés profetikus szándékával nyűgöz le. Bár az sem lehetetlen, hogy álmélkodásra csupán egy boldogságra törekvő és másokért is felelősséget vállaló, százszor elparentált, divatjamúlt emberrel való találkozás késztet.
