Régi nyarakon

            A családi nyaralás sem volt ismeretlen előttünk, szüleim jóakarata együttes kiruccanásokban mutatkozott meg. Feliratkoztunk például egy Sopronba tartó kedvezményes túrára, aminek olcsósága mellett nagy előnye volt, hogy külön határsávbelépő sem kellett hozzá, mivel jutott idő bőven a jelentkezők leinformálására. A szerelvény ráadásul megállás nélkül pöfögött a célállomásig, ami jócskán megkurtította a két város közti sokórás menetidőt. Mikor bedöcögtünk a pályaudvarra, elképedve hallottam a szájról-szájra terjedő hírt: itt a filléres gyors! Sehogy sem értettem, mivel szolgáltunk ilyen gunyoros megjegyzésre. Bár alig költöttünk, de éppen elég volt a vonatjegy árát is kifizetni, nézelődésünkkel pedig senkinek nem okoztunk bosszúságot, mindössze a Hűség Városára voltunk kíváncsiak. A Gyógygödör környékén ődöngtünk, megbámultuk a Tűztornyot és a Stornó-házat, és sétáltunk egy nagyot a Leninről elnevezett körúton. A Lőverekre már nem jutott idő, a vonat ugyanis sietve visszaindult.

            Pécsett majd két hetet töltöttünk az egykori Kikelet Szállóban, ami SZOT-üdülő gyanánt üzemelt, és fura meglepetést tartogatott. Közös fürdőszobája a tágas kád mellett nemcsak WC-t rejtett, volt ott egy porcelán alkalmatosság is, amit csodálkozva jártam körbe: vajon mi lehet? Szégyelltem volna kérdezősködni. Aki olyan házba született, ahol a mellékhelyiség udvari, nemigen bír világos fogalommal a bidé felől, azt viszont hamar megtanulja, ne tegye közszemlére tudatlanságát, inkább maga törekedjék fölszámolására. Esélyem volt is rá, mivel rendszeresen látogattam a szállítási dolgozók szakszervezetének kezelésében működő Poscher János utcai könyvtárat, ahol úgy látták: jól elboldogulok. Szabadon válogathattam, nézelődhettem tehát, szobányi olvasótermében pedig akár át is böngészhettem, amit restelltem volna kikölcsönözni. Meglepő tapasztalataim nemcsak a higiéniai berendezések terén ösztökéltek fölfedezésre. A dzsámival és a minarettel már az Egri csillagok lapjain megismerkedtem, a Zsolnay Gyár különleges eozinmáza viszont további kutakodásra bírt, ahogy a siklósi vár földalatti kínzókamrája is. Erősen hatott rám a föltáruló tér, korábban nem gyanított hiányosságokkal szembesítve szította föl érdeklődésemet. Vidáman csónakáztam az abaligeti tavon, holott a városligeti nehéz bádogcsónak helyi mása nem engedte a Tüskevár forgatása során elméletileg már elsajátított technika gyakorlati kipróbálását, a közeli barlangban tett séta viszont arra inspirált, ne érjem be Borbély László sekélyes fölvilágosító irodalmával, és a Kincskeresők helyett inkább Kessler Hubert könyvét vegyem kézbe, Az örök éjszaka világábant. Noha szorongató és mégis szabadító élményt kínált a földalatti bóklászás, a Misina tetőről nyíló kilátás élvezetesebbnek tűnt. Vonzottak a távlatok, mohón vágytam a határtalanra, ahol mi sem akasztja meg a sóvár tekintetet.

            Szívesen engedtem baráti noszogatásának, a személyes kapcsolatokról szerzett benyomásaim ugyanis kevéssé segítettek: gyarapodásuk nem járt az események okainak tisztázódásával. Föl nem foghattam például, hogy az ilyen tanulságos és kellemes nyaralást miért nem követik újabbak, mert ez volt az utolsó alkalom, hogy családunk valahová együtt utazott. Eztán már csak anyám társaságát élvezhettük, apám külön vakációzott. Beutalót azonban szerzett nekünk, a következő évek valamelyikében az ő révén tölthettünk el két hetet Hajdúszoboszlón. Az akkoriban talán legismertebb fürdővel dicsekvő városka egyéb lehetőséget nemigen kínált a reggeltől estig tartó pancsolásnál, és mi igyekeztünk kiélvezni a strandolás minden pillanatát. Csupán egyetlen alkalommal, valamelyik borongós napon vonatoztunk el a közeli Debrecenbe, mély nyomot azonban nem hagyott kiruccanásunk. Annál emlékezetesebb maradt egy gasztronómiai kaland, melyet apám ott nyaraló kollégájának köszönhettünk, aki fölfigyelt uzsonnázgatása láttán kerekre nyílt szemünkre és a büféből kilónyi ementáli sajttal tért meg. Efféle pazar csemegére szűkös büdzsénkből nem futotta, nővéremmel tehát nekiestünk ajándékának, és úgy, ahogy volt, egy ültő helyünkben befaltuk. Hétágra tűzött közben a nap, és a sajt is kövér verejtékcseppeket gyöngyözött, de mi kenyér nélkül tömtük magunkba az addig kóstolatlan ételcsodát. Kétnapi gyomorrontással fizettünk érte és egy életre szóló undorral.

            Anyám bedolgozóként helyezkedett el a BUDAGANT Kesztyűs Szövetkezetnél, amivel jövedelme éppenséggel nem emelkedett, viszont nyugdíjjogosultságra tett szert és velünk nyaralhatott a cég zamárdi üdülőjében. Feledhetetlen Balaton-parti hetek vártak ránk! Már a Déli pályaudvar látványa izgalommal töltött el, holott ugyancsak kimerültünk, mire kétszeri átszállással elértünk oda. Szívesen segítettem azonban az ócska fekete vulkánfíber koffer cipelésénél, amit – győzelmi trófeák gyanánt - teles-tele ragasztottunk különféle üdülőhelyi matricákkal, mivel a pályaudvar végében igazi forgatókorongot láthattam! Az indulás előtt legalább egy órával ki kellett érkezni ahhoz, hogy helyet kapjunk, elég idő jutott tehát a bámészkodásra: mint húznak ki a gőzmozdonyok, és gurulnak immár orral előre a szomszéd vágányra. Még egy attrakcióval kedveskedett a vasút: a gellérthegyi alagúttal, melynek szájánál a felnőttek olyan hiábavaló igyekezettel cibálták föl az ablakot. Kelenföldig is eltartott, mire valamelyest letisztogattuk magunkról a kormot. Budafokot elhagyva azután egyik oldalról a másikra futottam – ha elég hely volt rá, mivel az álló utasok nemigen szerették a lábuk között rohangászó gyereket -, nehogy elszalasszak valamilyen látnivalót. Leginkább a Velencei tó érdekelt, annak is a nádasa, hol a füttyszóra fölrebbenő madarakat számolgattam.

            Csupán órák múltán jutottunk közelebb a Balatonhoz, akkor viszont mindnyájan a jobb oldalra tódultunk és az ablakban csüngve találgattuk: mikor és ki pillantja meg először a tavat. Amint befutottunk Siófokra, már készülődtünk is a leszálláshoz, mivel a gyorsított személy többnyire kihagyta a széplaki megállót. A zamárdi állomás apró volt, és ha a szerelvényen elég hátul találtunk helyet, mindjárt az országútra ugorhattunk le, ami azért volt fontos, mert sokáig kellett cipelnünk csomagjainkat. Elvánszorogtunk a bolt előtti téren, ahol augusztusban, amikor rendszerint nyaraltunk, az árusok már javában kínálgatták szekerükről a görögdinnyét, majd a partnak fordultunk, és úgy poroszkáltunk a széles, jegenyefasorral beültetett Széchenyi utcáig, melynek Szántód felé eső részén állt az üdülő tornyos épülete. Valamikor bizonyára egy tehetősebb polgáré lehetett, és amióta elkonfiskálták, nem sokat bíbelődtek a karbantartásával. Recsegett-ropogott mindene. Duhogó falépcsője leszakadással fenyegetett, és ha fújt a szél, a spaletták rémisztően csapkodtak. Földszinti közös konyháját szürke betonnal fedték be a tönkrement mozaik után, nedves volt és hideg, mégis örömmel léptünk e kísértetkastélyba, melynek apró szobáiban éppen csak az ágyaknak jutott hely. De ki akart volna odabent ejtőzni, mikor tágas, füvel benőtt szabad tér várt odakünn, valamint – gyerekkorom nagy gyönyörűsége – egy pingpongasztal! Mihelyst fölcipeltük holminkat és fürdőruhára vetkőztünk, már száguldottam is le, hogy kivegyek egy ütőt a lomtárból.

            A játékot csupán a Balaton kedvéért függesztettem föl. Alig néhány métert kellett bandukolni a partig, az odavezető út sűrű, bólogató nádasba torkollott, ahol széles csapást vágtak a strandolók. Beljebb stégek húzódtak, az egyik a szövetkezeté volt, és lányok hevertek rajta, akik ádázul versengtek egymással, melyikük barnul le előbb. A kicsik is felügyelet nélkül játszhattak erre, olyan lassan mélyült ugyanis a meder, hogy belefáradt az úszni vágyó, mire alkalmas helyet talált magának. Vihar idejére esett a legjobb pancsolás, mikor a levegő feszültséggel telt meg, és előbb Siófok felől, majd Szántódnál kúszott magasba a viharkosár. Később már egy vörös rakétát is föllőttek, a látványos és hangos riadó azonban rendszerint elkerülte figyelmemet, hiszen a gorombán nekilóduló szél derekas hullámokat vert, melyeken ringatódzni különleges élvezetet okozott. A hűlő levegő szinte forrónak mutatta a vizet, és ha nyakig merültem belé, az sem zavart, mikor kevéssel odébb, a nádasban lecsapott egy villám. Előbb-utóbb úgyis ki kellett másznom a felnőttek nógatására, és olyankor zuhogó esőben, a szél kavarta ágak és levelek között rohantam haza, hogy megkapjam az ostoba hősködésért kijáró fejmosást, majd szárazra törülközve bebújjak a meleg ágyba, ahol pillanatokon belül elnyomott az álom.

            Ha kitisztult estére az égbolt, szalonnát sütöttünk a vörös terméskővel kirakott tűzrakó helyen. Valójában nem a szalonnára spekuláltunk, kormos zsírját persze nagy karéj kenyérre csöpögtettük - attól kapta zamatát -, inkább az olcsó kolbászra fájt a fogunk, meg a nyárs végére tűzött nagy fej hagymára, ami hamar puhára főtt kormos héjában. Lucullusi lakomáinkat terjedelmes görögdinnye-szeletekkel tetéztük be, ölünkbe vettük és fekete magjait bicskaheggyel pöcköltük ki. Olykor lesétáltunk a kertmozihoz, és a szomszéd üres telkéről lestük a nyári kalandfilmet, valamelyik Belmondo főszereplésével készült kosztümös darabot, mint a Chartouche-t, vagy Alain Delonnal A fekete tulipánt. Potyázásunk nem aggasztotta a mozi tapasztalt dolgozóit, akik pontosan tudták, hogy nem sokáig álljuk majd a szúnyogok ostromát, és előbb-utóbb jegyet váltunk, hiszen a zsöllyénkbe magunkkal hozott pokrócok valamelyest megvédenek a csípésektől.

            Borongósabb időben bejártuk a távoli környéket, átsétáltunk Szántódra és megnéztük a kompkikötőt, akár Tihanyba is átkeltünk, hogy sajnálattal konstatáljuk, nyoma sincs már a Széchenyi megírta nádfedeles kunyhónak. Fölkapaszkodtunk a dombokra, és pirosló csipkebogyókat gyűjtögetve toronyiránt gyalogoltunk el az apátsághoz, honnét nem egyszer leereszkedtünk a parti útra és azon sétáltunk be Füredre, hogy az utolsó hajók egyikén térjünk vissza Siófokra. Máskor egyenest a déli part fővárosába vonatoztunk, és a pályaudvar szomszédságában sorakozó halsütők valamelyikénél ropogtattunk el egy-két paprikás lisztben forgatott keszeget, majd telepakolt hassal folytattuk cserkészésünket a parti ligetben. Ilyenkor soha nem felejtettünk el kinézni a móló végéhez, ahol végre ismét szembesülhettünk az olyannyira nélkülözött távlatokkal. Sokan pecáztak ott, és velük örültünk kivételes szerencséjüknek, ha valamilyen apróságot sikerült megakasztaniuk. Néha korábban indultunk, és ellenkező irányba tettük meg a tihanyi nagy kört, bár az is előfordult, hogy csak Füredre hajóztunk, és tágas kikötőjében őgyelegve méricskéltük a 16-os vitorlások karcsú fatestét: vajon milyen lehet velük utazni?

            Ahogy Pesttel szemben Buda, úgy a tó dombos fele is vonzóbbnak tűnt a laposabb délinél, talán azért, mert nem szállta meg olyan nyomasztóan nagy tömeg. Anyám egyszer beutalót kapott Füredre, és akkor magunk is élvezhettük a változatos táj előnyeit. Gyakran kirándultunk a szőlővel borított oldalakon, mi több, egy ízben még a Tölgyfa csárdába is bemerészkedtünk, ahol hatalmas adag rántott húsokat faltunk kovászos uborkával. Esténként pedig, a mólóra menet gyakran megálltunk a kertmozi oldalánál, hogy belehallgassunk A púpos történetébe: leleplezte-e már Jean Marais a gonoszt? A móló végén étterem nyílt, divatos kerthelyiségében élőzene szólt. Bognár Szabolcsék együttese fölkapott számokat játszott, és a párok szaporán ropták. Mialatt nővérem sóváran leste őket, én a lámpaburát megtöltő szúnyog- és pillangótetemeket figyeltem, vödörnyi kadáverük sem riasztotta el a mindegyre érkező utánpótlást, aminek föltett szándéka lehetett, hogy saját testével zárja el a csali fény útját. Odalent bóják ringtak ártatlanul, én meg fölöttük álmodoztam valamilyen megfoghatatlan, csodás jövőről, melyben e gyilkos, mégis oly kedves tó kitágul, tengerré dagad, amin messze vitorlázhatok, egy másik világba, ahol nem kell tizenegy és fél hónapot várnom egy ilyen szelíden pusztító estékre. Apró zöld béka fejeselt a vízbe, a pihenni tért vadkacsák méltatlankodva zsörtölődtek, Tihany felé rendőrmotoros pásztázott fényszórójával az engedély nélkül kimerészkedő csónakok után, megfogyatkozott reménnyel, kedvszegetten baktattunk vissza szállásunkra.