„Ha Grillparzer azt mondja, hogy Mozart kizárólag a »szépnek« engedett teret a zenében, úgy ez, gondolom, annyit jelent, hogy a torznak, a borzalmasnak nem engedett, hogy Mozart zenéjében semmi sincs, ami ennek felelne meg. … Grillaparzer előítélete, hogy igazság szerint ez másképpen nem lehet. Hogy Mozart után a zene (természetesen kivált Beethoven révén) további területekre terjesztette ki a nyelvét, az sem dicsérni, sem panaszolni való, hanem így változott meg. Grillparzer magatartásában a hálátlanság egy válfaja rejlik. Netán még egy Mozartot akart volna? El tudta-e képzelni, hogy ez mit komponálna? El tudta volna képzelni Mozartot, ha nem ismerte volna?” Wittgenstein okos ellenvetése is sántít, nem csak a gyönge fordítás miatt – ő helyett ez-t ír a fordító -, Wittgenstein sem tisztázza, kivel szemben hálátlan Grillparzer. Talán a zene eszméjével, vagy egy teremtő istennel, aki nem volt képes még egyszer nagyot alkotni, mivel e világon megismételhetetlen minden teljesítmény? Félrecsúszik okos észrevétele, hogy a csúcsok után szükségképpen következnek a völgyek, mivel csak azokon át vezet út a következő, új ormok felé. Grillparzer hallgatói neheztelése jogos, minek is kellene gyönge utódoktól szenvedni azok után, hogy Mozart zenéjét élvezhettük? A művészet elmozdulása csak annyiban fontos, amennyiben fölvezet a következő bércre, de ameddig tart az út, addig harsányan méltatlankodhatunk a szűk katlan távlattalanságán!

Még egy Weöres, Márai, vagy Hajnóczy nem lesz, de miért érnénk be a napi alkuszok magasztalásával csupán azért, mert pillanatnyilag nincs egyéb dicsérni való?

*

A pályázat demokratikus eljárás, arra találták ki, hogy egy feladat betöltése során a tárgyszerű kritériumok érvényesüljenek, ne az egyéb inspirációk. Magyarországon viszont ez sem működik, imitált csupán, ahogy minden más. Meghirdetnek például egy szakmai státuszt, a jelentkezőtől pedig elvárják, hogy részletes önéletrajzzal szolgáljon, és állításait dokumentumokkal igazolja.

Testes borítékot adhatsz föl, ám hiába, nem méltatnak feleletre. Utóbb hallod csupán, hogy lezajlott a kinevezés. Két esztendő múltán újabb pályázatról értesülsz. Ismét próbálkozol. Meghívnak egy beszélgetésre. Kedvesen fogadnak, kissé ámulnak is szakmai előéleteden, és éreztetik veled: megfelelnél a feladatra. Úgy tudják, jelentkeztél már.

- Csak éppen nem reagáltak – búsongsz.

- Ilyen nálunk nem fordulhat elő – bizonykodik a kérdező - mi nem maradunk adósak a felelettel! Legkésőbb a jövő héten írunk.

Ebben maradtok.

Eltelik egy hét, kettő, levél azonban nem érkezik. Telefon sem. Időközben kinevezik a posztra érdemest: egy szakképzettség nélküli fiatalember, valaki rokonát, aki egyenesen a minisztériumból érkezett.

*

            A bajok halmozódnak. Torlódnak az események és mintegy polarizálódnak: a jó ritkán, a rossz gyakrabban csoportosul. Egyik baj éri a másikat. Így elviselhetők, ilyen gyakoriságban ugyanis már egymás hatását oltják ki. E nézet azonban implicite föltételez egy gondviselőt, aki intézkedik, a világ kedvünkre való elrendeződésén munkálkodik, esetleges tevékenységének okairól és megnyilatkozási formáiról meggyőző ismereted azonban nincs. A véletlen játszanék tehát veled? Tapasztalataid rendszeres ismétlődése ellentmond e feltételezésnek is, hiába próbálsz mélyebbre ásni, mindig újabb feltételezésekbe ütközöl, és újabb ráfogásokkal próbálkozol.

*

            Nagy lépést tettél a halhatatlanság felé: keresztrejtvény-feladvánnyá váltál. Juthatsz-e ennél magasabbra, vagy ez az általad elérhető csúcs és már közel a megdicsőülés?

*

            Rohanvást olvasol, holott jól tudod: inkább apróznod kellene, a forgatott mű helyett ugyanis nem kínálkozik más. Mégsem állhatod meg, hogy a végére ne érj, az irodalom még mindig elvarázsol.

*

            A 2006-os rendőri brutalitás parlamenti vizsgálata során a megkérdezett vezetők úgy nyilatkoznak, hogy rendben találták a bírói és ügyészi munkát. Mindenki helyesen járt el, összebeszélésnek vagy külső utasításnak nyoma sincs, az egyenruhás huligánok elleni vizsgálatok pedig azért nem vezettek eredményre, mert a vádak nehezen bizonyíthatók. Az ilyesmi furán hangzik egy jogász szájából, eszerint valaki minél durvábban vét a törvények ellen, annál nagyobb esélye van a büntetlenségre? Az sem világos, miért kötelezné elöljáróikat a bírói és ügyészi függetlenség védelme a politikailag szembetűnően elkötelezett, pártatlannak kevéssé nevezhető kollégák mentegetésére? Talán éppen az ellenkezője állna érdekükben! A leginkább meghökkentő mégis az, hogy szóba sem kerül a szakmai erkölcs. E fogalom kihullott volna a jogalkalmazók emlékezetéből?    

*

            Budaházy Györgyöt elítélték az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására tett előkészületek miatt, ami szörnyű ostobaság. Ennél még az Antall-kormány is okosabban járt el, amikor egy hasonló esetben óvakodott a felelősségre vonástól, mondván: elég erős a magyar demokrácia, hogy ne vetemedjen effélére. A kormány elkergetése ráadásul közóhaj volt, amit 2006-ban sokan hangoztattak – köztük jómagad -, mégis őt vádolják egyedül. Bűnbaknak kiáltanák ki, holott ésszerűbb és méltányosabb volna ebbéli tevékenységét véleménynyilvánításnak tekinteni.

*

            Vajon a tárgyilagos írás méltatható-e elfogultan? Mintha egy áruló furakodott volna a mű és olvasója közé.

*

            Rád hűl a kabát.

*

            Író nem eszelhet ki olyan szamárságot, amit egyszer meg ne valósítanának. Déry Tibor 1953-ban váltig pironkodhatott a Simon Menyhért születése című förmedvénye miatt, és ma hasonlóan giccses figyelem követi a Chilében föld alatt reked bányászok kimentését, mint a csurgói erdész feleségének vajúdását. Legföljebb annyi a különbség, hogy amit a dolgozó nép érdeke gyanánt aposztrofáltak a Bükkben, 57 évvel később már nemzetközi médiaesemény. Hol egy párt profitál a meséből, hol a világ televíziós szerkesztőségei, a helyzettel szembeni érdektelenség azonban változatlan. Senkit sem érdekel, mint fordulhat elő, hogy ne legyen megfelelő egészségügyi ellátás, járható út, alkalmas szállítóeszköz Európa közepén, vagy miként vonhatnak újra művelés alá egy tárnát, amelyikről régóta tudott, hogy alkalmatlan rá.

*

            Beléd verték, hogy önsorsrontó vagy. Csakugyan vesztésre állsz, és ha nem alázkodsz meg kegyes talpakat nyalva, akkor véged.

            Birizgálja a hóhér! – hetvenkedtél.

            Ma sem vélekednél másként, tízévnyi éhkopp, sőt, életed szembeötlő kudarca után, pedig beledöglesz, tudod.