Émile Zola: Hölgyek öröme ford.: Benedek Marcell (Európa 1962)
Egy évszázaddal a megírása után is aktuális kérdésekkel szembesít: „modern” üzletpolitika és a hagyományos kiskereskedelem, termelők és kereskedők érdekellentéte, haszonelvűség és szociális gondoskodás, haladáselvűség és konzervativizmus csatázik lapjain. Ezeket – itt csillan meg az író zsenije – sikerül elfogadhatóan, sőt érdekesen bemutatnia, mivel az eseményeket egy közhelyes történetecske szálaira fűzi föl. Ponyvahistória a szegény eladólányról, aki ujja köré csavarja a dúsgazdag áruház-tulajdonost. Ami meghökkent: Zola mesélőkedve. Noha minden világos, még száz oldal van hátra a regényből. Vajon mivel tölti meg? Elméleti fejtegetésekbe bonyolódik, leírja a modern nagyáruházat – sokadszor, mégis frissen -, leírja a pusztuló régi kiskereskedelmet, továbbá elvarrja a szálakat, méghozzá annak rendje s módja szerint, igazságot téve. És végül 109 oldal után eljut a könnyes happy endig. Hogy bírja szuflával? Ez a művészet, vagy csak beszélni tudás?
Kellemes mulatságot kínál egy allúzió: a szocialista Állami áruházé, melyet az ötvenes évek filmírói izzadtak össze, talán e könyvre is tekintettel. Hőst formálni persze gyávák voltak, az ideológia sem engedte, így azután komédiába fordították a tragédiát. Kiskereskedelemről már nem szólhattak, maradtak tehát az átkozott feketézők, akik ellen a gazdasági folyamatoknál sötétebb és karakteresebb erő, az ÁVH küzdött.
Krúdy Gyula: A kékszalag hőse (Szépirodalmi 1964)
Elsőre a kései munka inkább gondatlanságával bosszant, láthatóan folytatásokban készült. Írója ide-oda kapkod, minduntalan újabb történetbe kezd, és csak későn utalja vissza az előzmények közé, a főszereplővel egy súlycsoportú mellékszereplőket iktat be, a cselekményt pedig elszabotálja. Egy dologtalan esztendő históriáját tárja elénk, melynek legnevezetesebb eseménye a hős visszavonulása családja körébe. Mégis érdekes, sőt, egyre érdekesebb! Témája ugyanis a halálra készület, a lassú agónia.
Köznapi dolgokról mesél: evésről-ivásról, ruházatról, különféle szenvedélyekről, főként az időtöltésről. Milyennek kellene lennie egy életnek? Mi az emberséges lét? Témaválasztása és szemlélete ugyancsak elüt az éppen akkor és a most divatozótól! Megmaradni, talpon maradni – ezt tekinti a legnehezebb és legnagyobb feladatnak, szinte látni az oldalán tanítványként hallgató Márait, amint boros fővel bólogat. Alighanem Krúdytól ered az ő „korszerűtlen”, elrémítő és megszégyenítő kitartása is.
A regény végén összeszedett és pontos. Sőt, a második harmadától kezdve már stílusokkal, ábrázolási módokkal zsonglőrködik. Ami kíváncsivá tesz, az a hitelesítési eljárás. Keveset törődik vele, beéri annyival is, hogy lépten-nyomon korabeli figurákra hivatkozzék, ismert bulvárhíreket emlegessen, azaz történeti figurák közé csempéssze hőseit. Hanyagságát a bölcsesség magyarázza, aki summázatot kínál, minek ügyelne a mellékes cselekményvezetésre és karakterizálásra? Az olvasói rajongás indokolt.
Surányi Miklós: Egyedül vagyunk (Szépirodalmi 1982)
Rejtélyes mű. Szerzője felkészült, mindent tud a korról és Széchenyi Istvánról. Jártas a szerkesztésben, szabályosan dolgozik, kellő helyen alkalmazza az élénkítés eszközeit, és jó tanári buzgalommal magyarázza a világot. Műve a huszadik oldal táján (az életrajzi regény több mint ezer oldalas) mégis kifordul kezemből. Noha érdekelne témája, képtelen vagyok végigolvasni. Vajon mitől ennyire unalmas? Önkéntelenül is szépirodalmi élményre várok, a szerző pedig ismeretközlésre szorítkozik. Ám tegye, de akkor vonja le a következtetést és igyekezzék tömören fogalmazni! Ő azonban fecseg, mindazt elmondja, amire nem vagyok kíváncsi, és nem kivonatolhatom, szerkesztésmódjából következőleg ugyanis nem tudhatom, mikor és hol következik valamilyen fontos mondandó. Csupán azért rágjam át, hogy bizonyos tények birtokába jussak? Akkor már inkább egy lexikont forgatok.
