Szerződés az ördöggel

            Aligha tyúk-tojás kérdése, melyik előrébbvaló: a szerző vagy a kiadó. Próbálkozzék csak valaki a publikálással, hamar ráeszmél, micsoda üzlet! Mármint annak, aki közzéteszi az írásokat, a készítőknek viszont csak gyalázat, mivel ők a gúny tárgyai. Csakugyan nem mindennapi megaláztatás éri a serény tanulmányírót, amint leadta dolgozatát – csak akkor, utólag – szerződést kínálnak neki, és milyen feltételekkel! Műve terjedelmét eleve tíz oldalra korlátozzák, noha a megállapodás tervezete négy sűrűn teleírt oldalt tesz ki. Valamennyi elméletileg kialakítható helyzetre meghatározzák a vele szemben követendő eljárást. Mindegyik pont azzal kezdődik: a szerző köteles, és úgy végződik: a kiadó jogosult. A jogok és kötelességek ilyetén elosztása magától értetődik, hiszen a kiadónál a pénz, a szerző csupán bérmunkás, akitől bármilyen csibészség elvárható. Jószándékában, de még józan eszében is kételkednek! Bizonyára nem azért fárad, hogy írása napvilágot lásson, kóros buzgalma legföljebb galád szándékainak álcázásául szolgál. Mivel érdekei ellen cselekszik, ha munkát vállal, viselkedése kiszámíthatatlan. Jogosan kétkednek benne, értékteremtő helyett potenciális ellenfélnek tekintik, aki nemcsak megfejendő, hanem lehetőség szerint meg is rendszabályozandó: hadd tudja meg, hol lakik az Úristen!

            A kiadó vezetője persze értelmiségi, ahogy a szerződést megszövegező jogász is. Egyikük sem a saját kényére taposná sárba a szerencsétlent, mindössze környezete sugallatának enged, viselkedését a különféle hatóságnál, engedélyező szerveknél, illetve a fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen támogatói pályázatok beadásánál, elbírálásánál tapasztaltak irányítják, vagyis a fölöttük pöffeszkedőktől tanulják, hogyan, miként bánjanak alárendeltjeikkel. Ha betarthatatlan előírásokkal gyötrik őket, ha teljesíthetetlen feltételekkel szorongatják cégüket, akkor maguk sem járnak el másként a nékik kiszolgáltatottakkal szemben. Ez a módi! A megaláztatást továbbhárítása pedig létszükséglet, különben rájuk szárad a sár. Aki a lánc végére került, hibáztassa a szerencsét, és igyon, vagy keressen magának kedvesebb hazát.

Antiszociális párbeszéd

            Az asszony két cekkerrel a karján lép ki a csarnok kapuján, amikor megszólítják: adjon mán ötszáz forintot!

            - Tessék? – hökken vissza. Elsőre föl sem fogja talán, mit akar tőle a fess nő. Ettől azonban a frissen fodrászolt, parfümillatú hölgyike nem esik zavarba. Mialatt tincsein igazgat, készséggel elismétli kérését, és magyarázattal is szolgál: éhes, nincsen pénze.

            - Annyi már nekem sincs – sóhajt az idősebb, aki az anyja lehetne – de tudja mit, adok néhány zsömlét. Úgyis többet vettem a fiúknak.

            - Mit képzel, éhgyomorra nem eszem zsömlét – háborog a kérincsélő -, szüleimet azonban föl kellene hívnom.

            És várakozóan tekint az asszonyra.

            - Én meg nem adhatok.

            - Akkor legalább azt mondja meg, hol válthatok be eurót!

            - Sejtelmem sincs.

            - Eh! – a szépég bosszúsan legyint és köszönés nélkül odébb áll.