Jean Giono: Örömmel élni

Fordította: Illyés Gyula

(Révai Budapest, 1941)

            Végre egy kivitelezhetetlen feladat. Mintha kevesebb nem volna elég. Íme, az ember. Vagy csak a dilettáns, kókler, szélhámos Giono autodidaktákra jellemző túlvállalása, amivel mindjárt az abszolútra törne?

            Mitől érdekes e könyv ma, közel hetven évvel a magyar kiadás után? Gondjaimra és vágyaimra emlékeztet, noha az előbbiek legyűrésére és az utóbbiak elérésére tett erőfeszítéseim különböznek. Amikor e modell-regény hőse, a földreszállt angyal, csavargó képében fölbukkan a mesebeli Provençe kies fennsíkján, ahol mindössze néhány család túrja a földet, nemigen hallhattak még a majd csak negyed század múltán megalakuló Római Klub jelentéseiről. A gazdaság és környezet tudósai ekkortájt legföljebb magukban rágódtak a jövő esélyein: mit hozhat az új fejlődési pálya, melyre a második világháborút követően tér át a kontinens népe. Európában még dörögtek a fegyverek, és e kitűnő elmék is csak a győzelem esélyeit latolgatták, kevéssé ügyelve a reménytelenül messzinek látszó békét követő árnyakra.

A mutatványos Bobi, éppen csak megáll a szántás oldalán. Nem hisz a szemének: a ragyogó éjszakában répavirágként nyílik az Orion, és valaki dolgozik. Megvárja, míg közelebb ér, azután beszédbe elegyedik a szorgoskodóval. Szó szót követ, rokonszenv kél bennük egymás iránt, a vándor pedig ott ragad, hogy megtanítsa a helybélieket egyre-másra. Összeismerkedik a szomszédokkal, és ráébreszti őket életük lappangó igazságára: bármit gondoljanak vagy tegyenek, egyedül az számít, örömben töltik-e napjaikat.

Ósdi és egyszersmind modern, amit e normális, ám ritka állapot elérésére ajánl. A föld közelsége adott, és csak kezdeti, tétova lépésekkel próbálnak eltávolodni tőle. Nem esik még nehezükre a visszatalálás, mindössze esztelen többlettermelésüket kell visszafogniuk. Beérni akkora vetéssel, amekkorára feltétlen szükségük van, a parlagon maradt földbe pedig virágot tegyenek, hadd illatozzék, és ültessenek fát, ne legyen olyan kopár a táj.  Ökogazdász utódaik tanácsa szerint járnak el tehát: korlátozzák a gazdasági növekedést, támogatják a biodiverzitást.

A természetben élés azonban nemcsak az örömet támasztja föl, hanem azt is, amiről robotolásuk során megfeledkeztek, a szabadságvágyat, mégpedig a maga teljességében! Egoista kisajátítás helyett tiszteletben tartják a köz szabadságát, így az állatokét is, mivel hű társaik az idilli világban, mintegy a létszabályok megtestesítői, a helyes életvitel képviselő. Segítenek oldani a magányérzetet, örömet okoznak és emlékeztetnek, intenek és tanítanak. Nélkülük seregnyi esemény, történés érne készületlenül, egyszer megkésnének, másszor lemaradnának, vagyis kiesnének az idő természetes - a csillagok járása, a Hold változása, az éghajlat alakulása diktálta - ritmusából. A példájukon okulva reparálnának a társadalmi berendezkedés kritikus pontjain is: az önző életvitelen és a közös vagyon személyi tulajdonra szabdalásán. Készséggel segítenek egymásnak, mint ahogy belátják azt is, szükségtelen értékeik szétporciózása, ha együttes élvezetük okozhat csupán örömet!

1935-ben, a regény megírásakor éppen tündökölt a kollektivizmus ideája, korporációs rendszerek születtek, és javában épült már a két nagy diktatúra: a náci és a kommunista. Hogyan is ne tekintenénk gyanakvással tehát egy kollaboráció bűnében elmarasztalt író kommunisztikus ábrándjára? Ma már ugyan senki sem vetemedne hasonlóra, és csak kevesen töprengenek azon is, mint lehetne értelmesen, azaz emberségesen, a bennünk meglévő legjobb hajlamok, késztetések szerint folytatni az életet. Vakmerőségnek számított ez akkortájt is, mostanság pedig szinte a képtelenséggel határos. Legföljebb elmegyógyintézeti ápoltak, önjelölt proféták, elvetemült, a szakmából rég kigolyózott hajdani filozófusok vállalkoznak rá. Írók, költők nemigen. Megfelelő képesítés és ismeretanyag híján dilettáns dolognak érzik. Merre tájékozódjon a reménybeni szerző, hol talál hitelesnek tetsző értékekre, ezerszer is meg nem cáfolt, tönkre nem gyalázott eszmékre? A sok fogdosástól fényesre kopott horatiusi igék, a megmosolygott rousseau-i elgondolások, a divatjamúlt népies lelkesültség egyikét sem vehetjük komolyan. Honnét várhatnánk akkor támogatást?

Ahonnét Giono merít, aligha. Korántsem csupán azért, mert az erősen szabdalt, változatos dél-francia tájat turistaparadicsommá gyúrta át az ingatlanpiac és a vendéglátóipar. A kerek világon sem találni olyan csöndes zugra többé, ahol néhány ember békén ellehetne. Bobi és társai próbálkozása amúgy is a bőség hitében gyökeredzik: mindnyájunk számára elegendő tér és idő áll rendelkezésre. Azóta megtanultuk, hogy sokan vagyunk, többen, mint ahányunknak helyet, és elviselhető életet kínál e bolygó. A lapály világa, termelési módja, szokásrendszere mindenütt elterjedt, fölkapaszkodott a fennsíkra is, nincs egyetlen orom vagy rejtett zugoly, ahol emlék gyanánt megmaradt volna. Vége a kísérletezésnek, ahogy a szabadságnak is. Az eszményi teljesség megközelíthetetlen, legföljebb képzeleghetünk róla.

 Akkoriban talán másként volt? Végtére is az Örömmel élni hősei sem jutottak éppen messzire! Noha vágyakozásuk és készségük elevennek tűnt, a lehetőségeiket nemigen gondolták át. Erejükből mindössze az első lépések megtételére futotta, azután nyakukba szakadt a káosz. Ágensük ráeszmélt vállalkozásának dőreségére, hogy az áhított cél elérhetetlenül távoli, és minden egyes nekirugaszkodás újabb akadályt gördít az útba. Bár örömhírrel érkezett, mégis szenvedés és gyász kíséri, más nem maradt számára, mint otthagyni e világot.

Giono írása nem tézis-, hanem programregény. Forgatóját a világ abszurditásával és önsorsának gyalázatosságával szembesíti. Mintha csak a teremtmények kedvelt attrakcióját, a szaltó mortálét utánozná a maga sajátos módján, egy idegen műfaj, a redemptio esélyeit taglaló értekezés tematikáját kölcsönvéve. Micsoda fából vaskarika! Hogyan is rajzolódhatna ki a valóság képe a paradicsomi látomásából? Az író dolgát nemcsak a választott téma nehezíti, a konfliktusok hiányától az ábrázolás maga lehetetlenül el. A második évezred kaján olvasója vigyorogva lesi a jobb sorsra érdemes küszködőt: ugyan meddig bírja szusszal? Elvégre ütközések híján lehetetlen cselekményt formálni!

Giono talán képzetlen amatőr és obskúrus gondolkodó, tehetsége azonban vitán felüli. Úgy kalauzol végig négyszáznegyven oldalon, hogy közben meg sem kísért az unalom, jóllehet végig homályban rejtezik a burjánzó tájleírásokat váltó események forrása. Vajon mi löki, mi lendíti tova az elbeszélés szekerét, aminek elméletileg moccannia sem volna szabad? Talán a hely- és népismeret hitele, talán az apró gesztusokban megnyilvánuló érzékenység, talán a bemutatás gyöngédsége, talán a habókos elmélkedések sokasága mögül kitetsző őszinteség, ami a látszólag indokolatlan tragédiákig, embervoltunk magvának föltárásáig vezet. A kudarcot ugyanis nem egy, és nem két motívum indokolja, hanem valamennyi összessége: a természetünk. Nincs szükség félreértésre, gonosz indulatra, tragikus vétségre, mi magunk is elegendők vagyunk. A fennsík parasztjainak nem kell ridegen elfordulniuk Bobitól, első szóra értik, amit a csillagokról és a világ örömre termettségéről hadrál, mégis ahelyett, hogy ágálnának ellene, leleményeikkel, ötleteikkel segítik elgondolása kivitelezésében. Mikor évezredes szokásaik megváltoztatására bíztatja őket, merészen kipróbálnak minden újítást. Kétely nélkül fogadják javaslatait, követik sugallatait, és ugyanoda jutnak, ahová irigykedve, gyűlölködve, értetlenül vagy közömbösen értek volna.

Hiába minden. Egy csöppnyi figyelmetlenség, jóra való restség, némi szemérmes félénkség, gyönge tétovázás, csekély kishitűség, a szerelmes remények „józan” kontrája is elég, hogy a fölös engedékenységgel, az elütő ízléssel, a másféle vággyal párban szétdúlja az idillt, és tönkretegye legszebb reményeiket. Az öröm meghonosításán munkálkodók egyike golyót röpít a fejébe, a másik elszökik, társaik meg visszazökkennek a régi kerékvágásba.

Mindez értelmezhető úgy is, ostobaság a népboldogítás, és elibénk lép az eddig rejtőzködő, félreismert politikus zseni, aki már a múlt század harmincas éveiben rájött az efféle próbálkozások hiú voltára. Ha beérjük ennyivel is, csorbítunk a szerző érdemein, és vele a saját élvezetünkön, mivel figyelmünket a regény esetlegességeire összpontosítjuk, elhibázottnak ítélve nem egy gondolatát, gyöngének minősítjük leírása számos részletét, terjengősnek és összességében túlzottnak az ismétlések tömegét. Pedig már a regény címének megválasztása tanúsítja, hogy a puszta aktualitásnál többről szól az Örömmel élni. Olyan kérdéseken rágódik, melyek éppúgy foglalkoztatnak ma, mint ahogy foglalkoztattak tegnap, és minden bizonnyal foglalkoztatnak majd holnap is: milyenek a kilátásaink, eshetőségeink, hogyan formálhatjuk életünket?

Döbbenetes vállalkozás a Que ma joie demeure. Már attól is elképednék, ha valaki csak tervbe venne hasonlót, nemhogy próbálkozna vele.