Lapáton

“Jogos panaszaim hiábavalósága a méltatlankodás csíráját hagyta lelkemben ostoba állami intézményeink ellen, amelyek az igazi közjót és a valódi igazságot mindig föláldozzák valami látszólagos, de valójában minden rendet leromboló rendnek, amely egyebet sem tesz, csak a közhatalom tekintélyével szentesíti a gyengék elnyomását és az erősek igazságtalanságát.”              
Jean-Jacques Rousseau: Vallomások 321. l.


1998. december 14-én, hétfőn meglepő ajánlattal rukkolt elő egykori tanárom és régi ismerősöm, az idő tájt pedig főnököm. Az MTV Hírtanácsa, hová elemzőként bedolgoztam, az utolsókat rúgta éppen, és főtt a fejem, miből tartom el családomat a következő esztendőben, amikor Alexa Károly félrevont és bizalmasan megkérdezte, nem volna-e kedvem az MTI tulajdonosi testületében dolgozni. Csodálkozva néztem rá, az említett intézményben majd egy évtizede jártam először és utoljára (valamilyen politikai nyilatkozatot adtam le az OS-nek).
- Semmi gond - sietett megnyugtatni -, idővel megismered.
- Mit kellene tennem?
- Majd meglátod, rengeteg a tennivaló és nagy a felelősség!
- Az időmből éppen kitelik – válaszoltam -, de akkor is szólj, ha valamilyen fizető állásról hallasz, mert nagy szükségem volna pénzre.
Csibészes kuncogással felelt:
- Ezért fizetnek is, ne félj.
Ennyi elegendőnek tűnt, bármi lett légyen a munkám, tíz esztendeje nem kaptam már havi bért, és felettébb vonzott a stabil jövedelem ígérete. Hazatérve érdeklődni próbáltam, miről lehet szó. Sokra nem jutottam, környezetem - újságíró ismerőseimet is beleértve - meglehetősen tájékozatlannak mutatkozott ezen a téren.
Hat nappal később, vasárnap Bárány Anzelm telefonált. Érdeklődött, vajon nem volna-e kedvem inkább a Duna Televízióhoz menni, mivel az MTI-nél nagy a tolongás. Rémülten hallgattam: csak nem valami szinekúra? Vajon munkát ajánlanak, vagy csak alibit? Szeretnék tiszta maradni – írtam naplómba -, csömöröm van már a sok mocsoktól. Máson is nehezen viselem el, hát még magamon! Korábbi lelkesedésem elfüstölgött, kedvszegetten töprengtem: miben különbözünk a leváltott kommunista rendszer kádereitől, és ugyan miért nem tehetünk jót s jól?
Szabadkoztam, hogy nem én jelentkeztem. Az is eszembe ötlött, hogy egyik újdonsült haragosom pályázik az MTI-hez, és miatta passzolnak át. (Később más, némileg lohasztóbb magyarázat kínálkozott: az MTI-s kinevezés hosszabb időre szólt, míg a televíziós csupán egyetlen esztendőre.) Bárány végül avval győzött meg, hogy ő lesz a kurátortársam. Nyugtalanul jártam a közlönyboltokat, hogy szert tegyek a Médiatörvény szövegére, hátha eligazít. Sajnos, hiánycikk volt, mindössze néhány oldalnyi anyaghoz jutottam, de attól sem lettem okosabb.
Bármennyire hízelgő volt rám nézve a Fidesz felkérése, anyagilag akármennyire nélkülözhetetlennek tűnt is e munka, mégsem értettem, nevem honnét került elő és miként lehetséges egy ilyen ripsz-ropsz kinevezés az állítólag fontos posztra? Zavart a döntés rögtönzés-jellege, és senki nem adott érdemi felvilágosítást majdani lehetséges teendőimről. Mélyen hallgattak arról, mit remélnek, mit várnak tőlem a Fidesz vezérkarában, melynek tagjaival eladdig nemigen találkozhattam. Amennyiben megbízóimat föltételezett hozzáértésem motiválta, miért változtatták meg egyetlen hét lefogása alatt elképzelésüket, ha pedig elvhűségemben bízva politikai komisszárnak tekintenek, mivel téveszthettem meg őket ennyire, és miért nem próbáltak előtte jobban megismerni? (Velem könnyű dolguk lett volna, ha kigyűjtik és végigolvassák az elmúlt évtizedben megjelent mintegy ezer újságcikkemet, részletes, árnyalt képet kapnak rólam.) Aggasztott, hogy önjáró emberként várhatóan csalódást okozok majd, és nem azt nyújtom, amire számítottak.
December 28-án az országgyűlés megszavazott a Hungária Televízió Közalapítvány Kuratóriumába elnökségi tagnak a Fidesz Magyar Polgári Párt képviselőjeként. Késve értesültem erről (rokonaink hívtak föl) és erősen csodálkoztam. Sejtelmem sem volt a választási procedúráról. Mókásnak találtam, hogy napirendi pontként szerepeljek a Tisztelt Ház előtt, ugyanakkor bántott az egyetértés hiánya, mivel az MSZP máris jelezte: az Alkotmánybírósághoz fordul e határozat megsemmisítéséért, pedig egy televízió tulajdonosi testületének összetétele korántsem olyan horderejű kérdés, ami efféle lépésre okot adna. Nem esett jól az irántam tanúsított bizalmatlanság.
1999. január 12-én kedd reggel fél kilenckor becsöngetett Bárány Anzelm és elkalauzolta leendő munkahelyemre, ahol déli egy óráig ismerkedtem kollégáimmal. Csodálkozásra bőven nyílott alkalmam, noha benyomásaim a vártnál kellemesebbnek tűntek. A politikai vetélytársak között is akadt kedves, jó ember, és a többiek viselkedési kultúrájára sem lehetett panasz, a gondunkra bízott televízió föltétlen, odaadó támogatásában és védelmében pedig kivétel nélkül egyetértettünk. Ezen a téren – úgy hiszem – egyikünk ellen sem emelhető panasz.
A 2000. február 28-ig tartó időszak a tanulás jegyében telt. Nem csekély fáradsággal igyekeztem elsajátítani a szükséges ismereteket. Jobbára saját kútfőből dolgoztam, mivel érdemleges segítséget sehonnét sem kaptam. Nem állott mögöttem - ahogy a többi pártnál - szervezeti háttér, közgazdasági és jogi szakértők csapata. Pénzügyi antitalentumként a könyvelés alapjait tanultam, botcsinálta jogászként a Médiatörvényt, illetve a társasági jogot búvároltam. Fél esztendőbe telt, mire derengeni kezdtek feladatom körvonalai. Immár gyanítottam, miféle hiányosságok rejlenek a felügyelt intézmény szervezetében, vezetésében és gazdálkodásában.
Az Alkotmánybíróság közben határozatot hozott a kuratórium elnökségét kiegészítő tagokról, így rólam is. Noha döntésükkel, illetve annak indoklásával nem értettem egyet (véleményemet részletesen kifejtettem egy újságcikkben), kész voltam alávetni magát.
- Mikor mondjak le?
Kérdésemre azonban csak egy nehezen értelmezhető válasz érkezett: ne kapkodjam el a dolgot! Az AB nem szabott határidőt, mandátumom pedig hamarosan úgyis lejár, és szükség van a munkámra.
Bővebb magyarázatot nem kaptam. Nem is kaphattam, mivel eleven kapcsolatban nem álltam a Fidesz vezetőivel. Tőlük függetlenül dolgoztam. Míg a többi párt delegáltjairól sejteni lehetett, hogy időről-időre részletes instrukciókkal látják el őket, és határozott médiapolitikai elképzelések megvalósításán fáradoznak, a Fideszben ilyesminek nyomát sem láttam. Amennyire élveztem kötetlenségemet, annyira nyugtalanított is. Nyomott a vállalt feladat súlya, támaszt, segítséget viszont sehonnét sem várhattam. Most már gyanítottam, miért panaszkodnak a szabadságra, ami növeszt ugyan, de mégsem minden kockázat nélküli.
  Egyedül akkor intettek óvatosságra, amikor a televízió gazdálkodási hibái láttán cselekvést sürgettem. A soros elnökválasztás alapos előkészítése és hibátlan lebonyolítása révén ezek a bajok úgyis orvosolhatók lesznek, mondták, hogy a döntő pillanatban azután megvonják tőlünk a politikai támogatást, és hirtelen visszájukra fordított jogi érvekkel a következő elnökségre testálják munkánk bevégzését. Sehogy sem értettem, mitől ez a hirtelen váltás, egész addigi tevékenységünk semmibevétele. A döntés okairól elfeledtek tájékoztatni bennünket. Miközben életem végéig viselhetem a felelőséget mindazért, ami a Duna Televíziónál tudtomon kívül, vagy éppen szándékom ellenére történt, színházi vattává degradáltak.

*

Csupán a megválasztásomat követő hónapok során ébredtem rá, hogy társaimhoz hasonlóan az én mandátumom is 2000. februárjában jár le, ám keveset törődtem ezzel. A többi párt küldöttei lázasan tárgyaltak, lobbiztak újabb pozíciókért, nálunk ilyesmi szóba sem kerülhetett, mivel társaim sorra jelezték, hogy más pályára térnek.
November végétől kezdődően több ízben érdeklődtek nálam: vállalnám-e a következő négy esztendőt? Miután úgy nézett ki, hogy egyedül maradok a pályázat készítői közül, mind Bárány Anzelmnek, mind Sasvári Szilárdnak igennel válaszoltam. Szerettem volna tisztességgel befejezni, amibe belekezdtem. Örülnek döntésemnek – mondták -, mert így őrizhető meg a folyamatosság. Számítanak további munkámra! Bár nemcsak rajtuk múlik jelölésem, mindenben támogatnak. A Médiatörvény értelmében a kuratórium elnöki posztjának betöltésére már a koalíció jogosult, így az értelemszerűen engem illet. Ezt azonban nem voltam hajlandó vállalni. Meggyőződésem szerint idegen tőlem egy reprezentatív szerep. Válaszomat tudomásul vették.
A különféle pártok egymás után hozták nyilvánosságra jelöltjeiket. Úgy tűnt, mindnyájan elégedettek az eddigiek munkájával, mivel az ő nevüket sorolták föl. Míg dúlt a parlamenti csata: hány delegált legyen, a Fidesz halogatta bejelentését. 2000. február 17-én délben járt le a nevezési határidő. A program szerint aznap kuratóriumi ülést tartottunk. A buszon találkoztam Bárány Anzelmmel, aki útban a televízió székháza felé elkérte szolgálati mobilomat, hogy tájékozódjon Sasvári Szilárdnál: rajtam kívül kit jelölnek. Innét és ekkor tudtam meg, hogy - dacára a napilapok, köztük a jólértesült Népszabadság jóslatának - nem szerepelek a listán. A Fidesznek természetesen jogában állt bárkit megnevezni, és csak hálás lehetek, amiért korábban megbízott bennem, a búcsúvétel módját viszont otrombaságnak tartottam.
Az is ingerelt, hogy csak két nappal korábban bízott meg a NKÖM miniszteri kabinetfőnöke egy kultúrpolitikai alapvetés elkészítésével. Vajon mi zajlott a háttérben? A képtelenül rövid határidő munkára nógatott volna, de nem tudtam, mitévő legyek. Levelet írtam Orbán Viktornak, a Fidesz leköszönő, és Kövér Lászlónak, a Fidesz megválasztott elnökének, valamint Rockenbauer Zoltán miniszternek: “Február 15-én Ferencz I. Szabolcs úr, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kabinetfőnöke felkért a minisztérium kultúrpolitikáját megalapozó tanulmány elkészítésére, ami nagy feladat, és a kormányzat, illetve a Fidesz maximális bizalmát feltételezi. Február 17-én kerülő úton értesültem, hogy mást jelölnek helyettem a HTVKA tulajdonosi testületébe, vagyis megvonják tőlem a bizalmat. Mindhármuk egybehangzó nyilatkozatát kérem most: a továbbiakban is bizalmukra érdemesítenek-e, e nélkül ugyanis töprengeni sem érdemes a feladaton.
Budapesten, 2000. február 18-án”
Üzenetemet péntek délelőtt faxoltam el. Délben már csöngött is a telefon, Sasvári Szilárd felelt a három megszólított helyett. Mondandójának veleje annyi volt: nem ismerte és nem kívánta ezt a döntést, amivel nem ért egyet. Azzal biztatott, semmiféle hátrány nem érhet. Szakértelmemre szüksége van a frakciónak és az ORTT-nek egyaránt, és garantálja, hogy a továbbiakban is ugyanakkora jövedelemhez jutok, mint korábban. Azt viszont nem említette, ki döntött és miért. Fölajánlotta ellenben, hogy beszél a frakcióvezetővel. Háromnegyed ötkor Szájer József telefonált a kocsijából. Saját nevében - többször is - bocsánatot kért. Semmit sem tud a döntés okairól - mondta -, arról viszont nem akar felvilágosítást adni, ki hozta. Személyes véleményét azonban megosztja velem: koncepcióváltás történt.
De mi cserélődhet, ha semmilyen elképzelésük sem volt? Február 22-én írásban is elköszönt: “Ezúton szeretném megköszönni Neked a Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségi tagjaként végzett áldozatos és hatékony tevékenységedet. Bízom abban, hogy eddigi sikeres együttműködésünk más formában a jövőben is folytatódik. További munkádhoz sok sikert és jó egészséget kívánok.
Budapest, 2000. február 22.”

*

Sasvári Szilárd és Szájer József bocsánatkérésével ügyünk a lovagiasság szabályai szerint rendeződött. A következő határozott, szóbeli ígéretet kaptam: március elsejétől hasonló anyagi feltételek közepette dolgozhatom tovább, csupán a státuszom változik: kuratóriumi elnökségi tagból szakértővé vedlek. Ennek útját-módját a Fidesz Szalon február 25-i rendezvényén tisztáztam Szájer Józseffel és Várkonyi Zsolttal, illetve Sasvári Szilárddal. Megállapodtunk abban, hogy tevékenységemet kettéosztják, részint a Fidesz parlamenti frakciójánál dolgozom szakértőként, aminek anyagi hátterét Szájer József biztosítja (a munkát viszont Sasvári Szilárd adja), részint az ORTT-nél felállítandó médiakutató osztálynál (utóbbiról Sasvári Szilárd tárgyal az intézmény frissen megválasztott vezetőjével, Körmendi-Ékes Judittal).
Első meglepetés az Országgyűlési Irodaházban ért, hová a formalitások elvégzéséért tértem be. A megállapodásunkban foglalt jövedelem egyharmadáról szóló szerződést kaptam, és határozatlan időtartamú helyett csupán egy hónapra szólót. Magyarázatra éppúgy hiába vártam, mint feladatra, munka nélkül pedig mégsem akartam pénzt fölvenni. Hosszas telefonálgatás után Szájer József tanácsadóját, Holbok Sándort nevezte ki főnökömül, aki szemlátomást nemigen tudta, mihez kezdjen velem. Beszélgetésünk végén egy dolgozatot kért, amit A médiahelyzet és egy lehetséges média-politika politikai, valamint szervezeti feltételei - rövid elméleti megalapozás - címmel nyolc oldalon határidőre elkészítettem és leadtam. Válaszra azonban hasztalanul vártam, hetek múltán is csak tétova feleleteket kaptam: a frakcióvezető úr még nem olvasta, talán majd máskor. Arra következtettem, hogy munkámnak érdemi célja nem volt, csupán alibinek szánták.
Második meglepetést az ORTT okozta. Heteken át hiába kerestem az elnökasszonyt. Március közepén Sasvári Szilárd, akinek közvetítésében bíztam, türelemre intett: majd antedatálják szerződésemet, ez a legkevésbé nyugtatott meg. Nem törvénysértést kívántam, hanem munkát, tisztes feltételekkel. Március 21-én kedden délelőtt személyesen is találkozhattam Körmendi-Ékes Judittal, aki kedvesen bár, de csodálkozva fogadott: vele ugyan senki nem beszélt! Azt sem tudja, ki vagyok és mit szeretnék. Mielőtt bármiről szót válthatnánk, tájékozódnia kell, az anyagiak miatt viszont ne aggódjak, az elnöki keretből futja a honoráriumra. Szavai elképesztettek, de úgy határoztam, lefolytatom a játszmát.
Szóbeli bemutatkozásomat illő módon megfejeltem egy elejtett kérdésére válaszul rögtönzött újabb nyolc oldalas tanulmánnyal. Ennek címe a Szerkesztők - erkölcsi mezben avagy mitől vész el az ifjú szerkesztők nemzedéke? volt, és március 29-én adtam le az elnökasszony irodáján. Igyekezetem ezúttal is fölöslegesnek bizonyult, az érdekelt vélhetően el sem olvasta dolgozatomat, hiszen amikor elértem telefonon, még csak egy köszönet erejéig sem válaszolt rá. Csupán annyit mondott, kerít valami szerződést, én pedig adjam le az adataimat. Fizetni azonban ő sem tud annyit, amennyit megígérték.
Újra hívtam Sasvári Szilárdot, aki meglehetősen ingerülten tudatta, hogy nem feledkezett meg rólam, egyben óvott bármilyen szerződés aláírásától. Elég, ha megadom az adatokat és várok türelemmel. A naptárra pillantva kissé már nyugtalankodtam. Ismét elmentem az ORTT-be, ahol szó sem esett a szerződésről. Április 4-én megint beszéltem Sasvári Szilárddal, akit időközben mintha kicseréltek volna. Addigi nekibuzdulásáról megfeledkezve csupán annyit mondott, elégedjek meg annyival, amennyit kapok, ő pedig semmit sem ígért. Az ORTT elnökasszonya elérhetetlennek bizonyult. Hasonló változáson esett át a Fidesz vezetősége is.
Korábban még el-elhívták különféle szakmai rendezvényekre, az invitálások most abbamaradtak. Kifejezett kérésem ellenére sem tudtam bejutni olyan tanácskozásokra, amelyeket állítólagos szakterületemnek, a média ügyének szenteltek. Megfagyott köröttem a levegő. Eredményeimet – ha voltak - nemcsak a munkámnak köszönhettem, hanem annak is, hogy hozzáfértem olyan anyagokhoz, amelyekhez magánemberként csak erőmet meghaladó anyagi áldozatok árán juthattam volna. A sajtószemlék, ORTT-jelentések, belső hírek olvasásának vége szakadt. Információs vákuumba kerültem, mivel nem maradt annyi pénzem, hogy a naponta megjelenő sajtóterméket megvásároljam, és hiába fordultam a zsúfolt könyvtárakhoz. Tudásom, szakmai jártasságom, írói készségeim karbantartására többé nem nyílt mód.
Április 2-án újból fölkerestem Holbok Sándort. Előbb tanácstalanul meredt rám, majd arról tájékoztatott, hogy racionalizálják munkámat, eztán a Miniszterelnöki Hivatal lát el feladatokkal. Az ötletet abszurditásnak véltem, előzetes megbeszélést követően mindazonáltal elmentem az Országházba, ahol április 4-én Dr. Nagy Gábor és András László osztályvezetők fogadtak. Ők sem ismertek, és nemigen értették, miért küldtek hozzájuk. Bemutatkozásként elmondtam egy rövid curriculum vitae-t, majd érdeklődtem, miről hallanának még. A sajtóról szóló cikkeimet kérték, valamint egy kurta óravázlatot, aminek alapján újságíró-jelölteket oktathatnék külön javadalmazás fejében. Április 10-én szállítottam a kért anyagokat.
Május 2-án telefonon érdeklődtem az új feladatokról és a véleményükről. Zavartan hümmögtek. Írásaim átolvasására még nem jutott idejük, András László azonban megígérte, hogy mindenképpen visszahív a héten. Május 5-én, pénteken ismét kerestem, de hiába, értekezleten volt.
Határozott idejű szerződésem közben lejárt, és mivel senki nem alakította át határozatlan idejűvé, munkaviszonyom megszűnt. Ami egzisztenciámat semmivé tette, az állam számára is drága mulatság volt. Esztelen tékozlásnak tartom a rám költött közel két millió forintot: csak azért ismertették meg velem a médiagazdaság és irányítás speciális ágát, hogy megszerzett tudásomat utóbb fölöslegesnek minősítsék, és kiaknázatlanul hagyják.

*

Valamennyi nekem tett ígéret hamisnak bizonyult, egyetlen politikus sem állta a szavát. Csak hagytak volna tovább dolgozni! De utánam nyúltak és kiebrudaltak valamennyi laptól, ahol befolyásuk érvényesült. (Ez viszont már egy másik történet.)