Akarunk-e demokráciát?

            A szabadságvágy elaltatása sokba kerül. Arra, hogy úgy tűnjék, több lehetőség közül választhatunk és államvezetési, életforma váltási ötleteinket szóvá tehetjük, az éves költségvetés nem csekély hányada megy el. E roppant summa elenyésző hányada csupán a kimutatható formális költség, túlnyomó része bújtatott kiadás: illegális pártfinanszírozás, a névlegesen közbiztonságot szolgáló, éles helyzetekben viszont a mindenkori vezetés védelmét ellátó rendőrség, esetleg katonaság fenntartása. Roppant apparátusával mögöttes célokat szolgál a mindenkori adóbehajtási szervezet is, mivel az általa szedett különféle járulékok zöme közcélok helyett saját szervezeti kiadásaira, illetve a központi feladatok ellátására fordítódik, melyek közül viszonylag nem is olyan nagy tételt az önkormányzati támogatásé, azaz a visszaosztásé.

            Valamennyi állami nagy és kisberuházás illuzórikusan drága, valószínűsíthető áruknak legkevesebb a duplájába kerülnek, hiszen csak így termelhető ki a struktúra működési költsége. Vagyis minden állami vállalkozás többet visz el, mint amennyit a józan számítás indokol. Ez a többpártrendszer és tágabban a demokrácia költsége.

            A látszat-demokráciáé, a többség véleményét ugyanis senki sem kérdi, mondván: technikailag kivihetetlen lenne, és különben is, ha mindenről megszavaztatná a lakosságot, mi indokolná a centralizált vezetést? A polgár szavát persze nem pótolják különféle felmérések, közvélemény-kutatások, és a képviseleti demokrácia ideája szerint az aktuális politikai vezetők fogalmazzák meg helyettünk, hogy mit akarunk. A költségvetés jelentős hányadának kisajátítása így csak egy illúziót táplál, ami – szabadságvágyunk ismeretében - talán megfizethető volna, ha a kisajátítók beérnék ennyivel. Az elmúlt két évtized asztalai hazugjainak azonban ennyi kevés volt. Többet akartak, kizárólag saját érdekeik szerint kormányozták az országot. Tevékenységük nyomán az állam csődbe került, polgárai hitük, reményük mellett fölemelkedésük esélyét is elvesztették.

            Ideje volna megvizsgálni, akarunk-e még egyáltalán demokráciát, vagy beérjük a tetszetős politikai formációk nélküli léttel. Mi lenne, ha szélnek eresztenénk politikai osztályunkat, és az állami ügyek intézésével jól fizetett menedzsereket bíznánk meg, kiket egy triumvirátus alkalmazna munkaadó gyanánt? Utóbbiak zsarnoksága kimerülne abban, hogy tetszésük szerint vehetik föl vagy csaphatják el az igazgatókat, maguk közvetlenül nem irányíthatnának. Amennyiben a hatalmi apparátusok nagy részét fölszámolnánk, feladat és költségvetés egyaránt jutna a közszolgálati intézményeknek.

            De mihez kezdene egy ilyen rendszer különleges helyzetekben, természeti katasztrófák idején, netán háborús fenyegetések közepette? Hogyan teljesítené nemzetközi kötelezettségeit? Mint kapcsolódna a politikai szövetségekhez? Vajon ez az irányítási szisztéma teljes kiszolgáltatottságot eredményezne másokkal, illetve a körülmények hirtelen változásával szemben, vagy éppen ellenkezőleg, cselekvőképességünk látszatának őrzése helyett tényleges aktivitásunk visszanyeréséhez vezetne, mivel az ad hoc problémák esetén alkalmi válaszokra kényszerítene – ezt senki sem tudja. Meg kellene vizsgálni!

            Ha van ország, amelyik hadsereg nélkül is boldogul, talán a központosított politikai rendszer is mellőzhető. Esetleg jobban járnánk vele, a kötöttség hiányától például alighanem növekedne szabadságunk.