A jelentőségét vesztett ember

            Mynheer Peeperkorn figuráját, ahogy regényeinek más szereplőit is, eleven modell után mintázta Thomas Mann. Fontosnak tarthatta a jelentékeny ember bemutatását egy olyan korban, amelyikben e típus még társadalmi szerepet vitt. Kortársai is a kiemelkedők között kerestek magatartási és viselkedési mintákat, őket követték, hozzájuk igazodtak volna. Úgy vélték talán, a teljesítmény és a benne megnyilatkozó egyéniség összefügg, egyikből következik a másik, egymás nélkül aligha elképzelhetők. Akihez jelentős tett fűződik, egyben fontos személyiség, elvégre akárki nem teremthet figyelemre méltót. A tevékenység alapozza meg az érdemet, ami föltétlen tiszteletet követel. A nagy emberek és nagy szélhámosok kora azonban leáldozott, nyomuk sincs többé a megkerülhetetlen figuráknak. A ma sztárként ünnepeltek rendszerint ügyesen eladott páváskodók.

            A színészdivat híven követi és mutatja e változást. Egy emberöltővel korábban Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt tekintették nálunk álompárnak, az egyetlen moziteremmé degradálódott világban pedig még Julia Robert és Richard Gere is őrzött valamit az elődök súlyos eleganciájából. Arcukon ott derengett a hajdani ragyogás halovány visszfénye. Az új évezred ideáinál kevés jelét látni effélének. Mintha egyenesen hivalkodnának jelentéktelenségükkel! Brad Pitt a köznapiság maga, anélkül sétálnánk el mellette az utcán, hogy akár egyetlen pillantásra méltassuk. Párját, Angeline Jolie-t is csupán egy ajakplasztikai műtét teszi föltűnővé, máskülönben észre sem vennénk. Többé már nem eszményeket keresünk magunknak - mintákat, melyekhez felnőhetnénk -, csupán önmagunk megdicsőülését kívánjuk. Saját képünket látnánk viszont a képernyőn vagy a filmvásznon. Kedves sztárjaink hozzánk hasonlítsanak, gesztusaikban ránk emlékeztessenek, és lépten-nyomon igazolják, hogy mi vagyunk az etalon. Dehogy emelkednénk föl! Efféle haszontalansággal ugyan minek fáradnánk? Mi istenüljünk meg, így, ahogy vagyunk!

            Vágyteljesítő fantáziánknak mindössze a helyzet alakításánál jut némi szerep: történjen minden úgy, ahogy a magunkfajta megalázott és kizsarolt véglények elszenvedett sérelmeiket álmukban kompenzálnák. Áhított diadalunk elképzelhetetlen a valós térben, így a színészi játékot is fölváltja a rejtett technikai rafinériák segítségével illuzórikusan megnövelt akrobatikus ügyesség. Ütés- és golyóálló másunk kezében szaporán dörögnek a négybetűs szavak és a gesztusok hiányát pótló fegyverek, melyek révén totális győzelmet aratnánk a legyilkolt ellenfél fölött.

            Game over.

            Mire lepereg a film, magunkra maradunk. Vetélytársak miatt nem kell aggódnunk, világunk betelt velünk és megelégedett. De még így is többen vagyunk a kelleténél, és továbbra is reánk hárul elkülönültségünk jelzése. Kisdedóvónk némelyik tagja ezért szembetűnően eltorzítja arcát vagy mellét, mások pedig a bőrükbe tetovált ábrával, vagy a testükbe ültetett ékszerrel bizonygatják: bennük öltött testet az örök jelentéktelenség. Szavunk, tettünk és személyünk súlya a semmibe veszett.