W. Sommerset Maugham: Színház ford.: Szerb Antal (Európa 1969)

            Az első Maugham-mű, ami maradéktalanul tetszik. Belletrista könnyedsége helyén való, és ahelyett, hogy kétségbe vonná alkalmanként találó megfigyeléseinek helyességét, növeli hatásukat. Enciklopédiája azon vélelmeknek, melyeket egy civil a színház felől táplál. Két fontos megállapítása - hogy a művész számára a szabadság lehetősége az alkotás, illetve hogy a közvetlen érzelemnyilvánítás hamis - csak akkor tűnik igaznak, amikor nem több megjátszásnál. Jó hinni az előbbiben, bár a gyakorlat mást mutat, utóbbiról pedig ellenkező nézetet vallok (ami következhet a színpad és az irodalom különbségéből is, az egyik felelevenít, a másik teremt). Nem tudhatom persze, Maugham véleményéből mennyit hitelesít kulisszák mögött szerzett tapasztalata, de gyanítom, hogy csak keveset. Jellemábrázolása és cselekményvezetése kerüli a végleteket, és megmarad a valószínűség határain belül. A fordítás olykor magyartalan, még egy Szerb Antal is összecsapta munkáit?

 Tisztelet Kurtág Györgynek összeállította: Moldován Domokos (Rózsavölgyi és Társa 2006.)

            Mutatós ünnepi kiadvány, szerkesztői láthatóan törődtek a külcsínnel is. Az összeállító sajnos privatizál. Annál érdekesebbek a Kurtágtól származó oldalak! Zavarbaejtően mást mond, mint amit várnánk tőle. Aligha szerénykedik, mikor állítja: sejtelme sincs, mi a zeneszerzés, és seregnyi dologról azt sem tudja, mi fán terem. Kifejezőkészsége csekély, stb. Tételesen persze nem mond igazat, annál viszont okosabb, semhogy műveltségi alapon, okos tervezéssel lásson munkához. Úgy nem is lehet. Ami viszont nyugtalanít: a kínálkozó formák riadt elutasítása. Amint helyére lelne valami, rémülten dúlja föl az alakuló rendet, mást akar. Vajon mit? A kifejezőkészség zsenije vagy a korszak légkörének enged? Ez az, amit ma bajos volna megítélni.

            A tanulmányok meglehetősen érdektelenek. Szép szavakba burkolják a semmit. Kurtág tudós ismertetői, értelmezői tanácstalanok, jobb híján őt vagy egymást ismételgetik.

David Piper: A művészet élvezete ford.: Turai Hedvig (Helikon 1988)

            Íme a példa, miért nem kedvelem az efféle kiadványokat: nem mondanak igazat. A képek és a hozzájuk kapcsolódó magyarázatok erőteljesen különböznek. Amiről a szerző azt állítja: meghatott fiatal lány portréja, egy sötét reményekkel teli, felizgult nő arcmása. Talán elüt a látásunk? Noha hátterünk és közelítésünk más lehet, mégsem világos, miért kellene az interpretációját elfogadnom? A standardizálás egyébként is ostobaság, nagy igazságai pedig kétesek. Mindjárt a mottóban Picassot idézi: “A művészet nem önmagától fejlődik, az emberek gondolatai változnak, s velük változik kifejezési módjuk is.” Tetszetős megállapítás, de csakugyan a gondolataink változnak preferenciáink helyett? Vélekedéseink módosulásait is szolgaian követné a kifejezési mód? A művészet fejlődik, nem csak átalakul?

            Az illusztrációk tetszetősek, bár valamin azért fennakadok: furcsállom a tekintet irányítását. Miért nézném azt, amit ő fontosnak tart? És ha más ezerszer fontosabb nekem? Obskúrus album.