Rabszolgasorban

            Súlyosbodik kiszolgáltatottságunk. Akik a szabadság elé harangoztunk, csüggedten tapasztaljuk polgári méltóságunkat lábbal tiprását. Semmibe veszik reményeinket és szándékainkat, vágyainkat és elgondolásaikat. Személyünk korántsem a jogok forrása, miként föltételeztük, hanem a szüntelenül bővülő és egyre oktalanabb kötelességek fogasa. Mind többet aggatnak nyakunkba úgy, hogy közben tűrnünk kell a különféle alkalmi, noha tartós berendezkedésre készülő monopóliumok határtalan, pimasz önkényét.

            A „szolgáltató” cégek olyan szerződésnek álcázott adósságlevelet íratnak alá velünk, melynek kedvezményezettjei egyértelműen ők, mi pedig engedhetünk elképesztő óhajaiknak, különben hiába fizetnénk, nem jutunk vízhez, csatornához, áramhoz, gázhoz, szemétszállításhoz, olykor még saját jövedelmünkhöz sem. Nincs apelláta, a szó szoros értelmében semmit sem tehetünk a törvényhozók hanyagsága, érdektelensége vagy akár megvásárolt jóindulata miatt „jogszerűnek” minősülő, mivel szabályozatlan, esetenként tilalmazni elfeledett kívánságaikkal szemben.

            Asszisztálásunk mellett egyre-másra ütik nyélbe a nemzetgazdasági méretű üzleteket. Elég, ha a postai vagy banki átutalás határidejét kissé lazán határozzák meg, az így megtakarított kamat máris milliárdokra rúg. Amennyiben elfeledik korlátozni a pénzintézeti hatásköröket, szinte végtelen lehetőséget nyitnak meg előttük: míg egy büntetőügynél kérhetünk jogorvoslatot, kifosztásunkkal és elárverezésünkkel szemben védtelenek vagyunk. Számunkra átláthatatlan okból és módon bárki tilalmi listára helyezhet bennünket, és csekély, esetenként nem is ismert vétségünkért aránytalan büntetést róhat ki ránk.

            Homályos kockázatokra hivatkozással lépten-nyomon viszályt szítanának köztünk. Saját munkatársaikat is velünk ellenőriztetnék: nem károsítják-e meg cégüket, és ingyenes spicliskedésünk fejében ellenünk uszítanák őket. Egy csapásra két legyet ütnek így: megtakarítják a felügyelők fizetését, és belénk verik a bizalmatlanságot: ha már ők sem hisznek a hozzájuk szegődötteknek, miért hinnénk bennük mi? De nem érik be holmi goromba fenyegetődzéssel, poroszosan ráncba szednék a magunkfajta engedetleneket! Mainapság az állati jogokat inkább tiszteletben tartják, mint az emberekét. Hajdan a rabszolgákkal sem bántak olyan förtelmesen, mint egy repülőre fanyalodó utassal, vagy akár a gép személyzetével. Minduntalan porig aláznak. Csakugyan egyszerűbb és egyesek számára nyilván élvezetesebb is a kéznél levő és ilyesmiért fizetésre bírható százezreket a legkínosabb procedúrák alá vetni, mint ténylegesen is tenni valamit a föltételezett veszélyek ellenében. Ha valahol úgy ítélik, biztonsági kockázatot jelentenek, bátran megmotozhatják a csecsemőt, az aggastyán végbelébe nyúlhatnak, és végigfogdoshatják a csinos lányokat. Az arc- és névtelenek döntése ellen sehová sem fellebbezhetünk. A titokzatos biztonsági szolgálatokat (miféle orcátlanság még e név is!) semminemű felelősség nem terheli, ténylegesen azt tehetnek velünk, amit akarnak.

            Segítségért kihez fordulhatnánk? Ha e spontán monopóliumoktól az államhoz vonjuk a hatalmat, átmenetileg megkönnyebbülünk talán, a túlhatalom szörnyű következményeiről azonban néhányszor már a saját bőrünkön is meggyőződhetünk. A szépnek tűnő elvek mögül hamar előtűnik a gonosz indulat, az uralomra jutottak tiszta keze egykettőre bemocskolódik, ezért is tanácsolják kórusban szabadságunk és jogaink doktriner védelmezői, hogy bizalmunkat inkább a civil társadalomba vessük. Ami viszont egyelőre nincs, és létrejötte a közeli jövőben sem várható. Az erős és cselekvőképes közösségekhez ugyanis önálló, szellemi és anyagi függetlenséggel egyaránt bíró, szilárd egzisztenciájú, tehetős tagokra volna szükség. Amennyiben effélék nem akadnak, váltig hivatkozhatunk rájuk, nógatásunk üres szócséplés marad. 

            Pillanatnyilag annyit tehetünk, hogy terjesztjük a szolgáló állam eszméjét, és e mindnyájunkat kényszerűen átfogó nagy politikai szervezettől várjuk el a civil társadalom támogatását - úgy a jogi háttér kedvünkre való átalakításával, mint erőteljes hatósági föllépésével – míg erőre nem kapunk. Csupán országunk egésze akkora súlyú, amekkora elrettentheti a kisebb dölyfösködőket üzelmeik folytatásától. Sajnos arról sem feledkezhetünk meg - amit a szervezetszociológia tényként kezel -, hogy előbb-utóbb minden intézmény odahagyja az életre hívásának okot adó célokat, és azok helyett inkább saját érdekeinek képviseletére szorítkozik. Szüntelen nyomás alatt tarthatjuk ezért reménybeli pártfogónkat, gondosan óvakodva attól, hogy túlságosan sokáig és a kelleténél nagyobb hatalommal ruházzuk föl.