Gáspár Csaba László: Isten és a semmi (filozófiai-teológiai tanulmányok) (Harmat 2000)
Hasznos olvasmány, nemcsak földolgozott széles körű ismeretanyaga révén, hanem mivel – ritka kivételként - a nem-hívőnek is érthetően szól a vallásos önértelmezésről. Föltárja vitamódszerét: ha beszorítanak egy sarokba, emelkedj ki a kontextusból és mondd azt, mást jelentett, amiről vitáztunk, mint gondolnátok! Disputájának lényege, hogy rendre kiforgatja partnerének érveit, saját magyarázata például Heidegger gondolatmenetének inverze. Szívesen idéz Camus-től, Sartre-tól és mindazoktól, aki a kortárs lét leírásával kísérleteztek. Ha ők a létezőről szólnak, a teológus inkább arról, aminek lennie kellene. Áhítatos figyelemre, várakozásra int, jóllehet maga is elismeri: az általa tételezett Isten sehogy sem áll kötélnek. Nem látogat el hozzánk, vagy másként érkezik, mint ahogy képzeljük. A szerző szerint az a fontos, hogy kitartóan várjunk, és ne kérdezzük: minek, miért? E kérdésre úgysem ismerhetjük meg a feleletet.
A hit ilyetén fölfogása elüt a korábbiaktól. Vezetőről, kalauzról többé szó sem esik, Isten a Semmi kontrapunktja, státuszuk és módszereik hasonlóak. Míg a Semmi előtt szorongunk, tőle egyenesen félünk, mivel konkrét valaminek képzeljük, és így remegésünk okaként jelöljük meg. Vajon jobb félni, mint szorongani?
*
Tóth Bálint: Nehéz örökség (Magvető 1969)
Első olvasásra, de még sokadikra is súlyos kötet. Tizenkét évvel utolsó vizsgálati fogsága után Benjámin László szerkesztésében engedték tető alá hozni. 148 oldalas, és ez számra sem kevés. Tóth negyven éves volt már, egy egész életműből kellett válogatnia, méghozzá úgy, hogy nem tudhatta, mit hoz a jövő, lesz-e még egyszer újabb kötete. Ilyen feltételek közepette nem meglepő, ha igencsak elütő próbálkozások kerülnek együvé, a költő hangja azonban akkor is telt és mélyen zengő, ha némelyik kísérlet idegen az alkatától és kevéssé magával ragadó. A visszhangtalanság, illetve az asztalfióknak írás sokat ront a kompozíciós kedven, ezért lehet, hogy viszonylag kevés a teljes, kiérlelt mű. Rendszerint csak egy hajszálnyit siklik félre, valamilyen apróság választja el a példás tökélytől. Bosszantó hiány! Emlékezetes sorok így is bőséggel idézhetők, nagy vers azonban csak kevés. Leginkább a Magánzárkán rendít meg, ami vélhetően a Füveskönyv egyik darabja. Versformálása tetszetős, világos, tiszta, jól követhető.
*
Tóth Bálint: Nyiss kapu angyal (Magvető 1988)
Kis kötet, nagy csalódás. A ’69-es Nehéz örökséggel szemben jószerivel egyetlen emlékezetes sora sincs. Mértéktartó, kitelt hangon szólal meg, látásmódja Tóth Árpádéra emlékeztet, gondolkodása a Nyugatot idézi, de ami ott és akkor újszerűen hat és magával ragad, itt már rutinos gyakorlattá fakul. Elsajátítható mesterség lenne a költészet is? Hol az ihlet, az egyéni látásmód, a saját élmény, a költői egyéniség?
*
Magyar gondolkodók 17. század szerk.: Tarnóc Márton (Szépirodalmi 1979)
Stilisztikai és mentalitástörténeti kompendium. Az olvasó elmerenghet, mennyire ráértek a fogalmazással akkoriban. Bocskai István például halálos ágyán tizenhárom sűrűn telenyomott oldalnyi végrendeletet diktál. A gondolkodásuk is sajátságosan szélsőséges: Draskovich János feleségének fordít le egy nevelő könyvet, mely szerint az asszonynak ne legyen barátja, egyénisége, viszont nézeteiben is idomuljon urához. Bő lére eresztett fogalmazványok sokasága bizonyítja az irodalmi barokk közkeletű ismérvének, a terjengősségnek helytállóságát.
*
Esszépanoráma 1900-1944 I-III. szerk.: Kenyeres Zoltán (Szépirodalmi 1978)
Mi az esszé? A három kötet átlapozása után még kevésbé tudom, mint előtte. Pedig összegereblyéztetett itt minden, ami nehezen osztályozható - szubjektív, esetleg tárgyilagos hangvételű tanulmány, kroki, emlékezés, gondolattöredék, stb. – és aminek utólagos rendezési elve bajosan meghatározható. Talán a szerzők életkora számít, esetleg a választott téma? Némelyek szellemi kvalitásukhoz és hatásukhoz képest túlreprezentáltak, mint Lukács György, mások épp csak fölbukkannak, mint Karinthy. Nem világos előttem, mitől tekinthető esszének egy Kosztolányi felett elmondott búcsúbeszéd vagy Kodály alapos tanulmánya a magyar népzene ötfokú hangsoráról? Leginkább Móricz emlékezése bűvöl el egy Babitscsal tett kirándulásáról, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén, ironikusan tud csevegni. Az írások zöme azonban nem rendít meg, sőt, különösebb szellemi erőfeszítésre sem sarkall.
