Három napló összeállította: Maria von Rosen és Ingmar Bergman ford.: Kúnos László (Európa 2005)

            Megrendítő élmény mások haldoklása, és ha olyan nyíltan emlegetik, mint Bergman családjában, akkor az olvasó számára is átélhető tanúságtétellel szolgál. A haldokló és hozzátartozói naplójából összeollózott mű thanatológiai segédkönyv gyanánt forgatható, ugyanakkor komoly ellenérzést vált ki, melynek forrása alighanem a személyiség tisztelete. Mi köze egy idegennek Ingrid gyomorrákjához, illetve ahhoz a szenvedéshez, melyet elvisel? Miért nem tiszteljük annyira mások intimitását, hogy ne kíváncsiskodjunk egészségi állapota után, és ne firtassuk panaszait? Merre húzódik a megismerés és az intimpistáskodás határa? Ki húzza meg?

            Bergman és lánya persze fölfedhetik személyes titkaikat, de hogy az elhunyt viselt dolgaiba is beavassanak, az már kevéssé konveniál. Nem hiszem, hogy kemoterápiás kezelése során a művész felesége közszereplővé emelkedett volna, kivált azok után, hogy lánya megjegyzi róla: mennyire zavarja, ha Bergmannal sétálva megbámulják az utcán. Rosa menstruációs problémái sem tartoznak rám, mint ahogy kedvesével folytatott szerelmi viszonyának részletei sem. Erkölcsi zátonyok közt vergődnek a kötet összeállítói.

*

Rupert Rafeal: Gulag, az elrejtett világ ford.: Zerkowitz Ferenc és Ágnes (Kráter Pomáz, 2007)

            Ismét egy sokáig rejtőző (először 1963-ban megjelent) forráskiadvány a szovjet munkatáborokról. Informatív mű, fordítása azonban némi kételyt hagy maga után. Már az eredeti cím magyarításával is kétes: A Hidden Word megfelelője elé odacsempészett Gulag bosszantó rím. A dupla előszó föltárja a könyv keletkezésének történetét: az elbeszélő korántsem irodalmár, emlékezéseit magnóra mondta, prózájának gördülékenysége tehát nem az ő érdeme, inkább lejegyzőjét és szerkesztőjét dicséri. Mindehhez a fordító munkája is hozzájárulhatott, a sok bába közt pedig elvész a gyerek. Az olvasó számára bajosan megállapítható, mennyi az utólagos beavatkozás érdeme, és hogy szólhatott az eredeti verzió, ami pedig sokat levon egy dokumentum használati- vagy igazságértékéből.

            A mű le sem tagadhatná, hogy idegen közönségnek készült, bár fogalmazásban érzékelhető némi finomítási szándék (mintha a fordító tompítana a hazájára tett megjegyzések élén), vitathatatlan a szerző anglomániája. Nem ártott volna tisztázni ennek mértékét, illetve Rupert viszonyát megszállt szülőhazájához: távozása után hogy látta, és milyen képet őrzött meg világunkról.

*

Mensáros László Naplói Szerk.: P. Török Margit Anna (Kairosz – Mensáros László Alapítvány 2010)

            E kötet nagy csalódás. Leginkább a színészben, kit par excellence az intellektuális művésznek és a pallérozottság iskolapéldájának tekintek. Mensáros pajzsként tartja maga elé műveltségét, aminek lényegét - még ha ismeretekben bővelkedik is - nem fogja föl. Őszinteségét hirdet és követel másoktól, jómaga pedig nem átall hazugságban tobzódni. Mint macska a forró kását, úgy kerülgeti szexuális problémáit. Semmi közöm ahhoz, kivel bújik ágyba, így hallgatása jogos volna, csakhogy nem szabadulhat a belé nevelt bűntudattól, és képtelen megállni, hogy ne célozgasson elfojtott vágyaira. De ha annyira nyomasztja a magára parancsolt némaság, miért nem szólal meg? Kereszténységét is mutogatja – a könyv tetemes részét a Mi Atyánk ismételgetése teszi ki -, pedig a mély hit korántsem arra való. Egyébként tényszerűen sem igaz, hogy hirdetett elveit követné: miközben a szeretetről papol, ajtaján ostobácska felirat csúfoskodik: senki se zavarja, mert harap. Irigysége kevésbé meghökkentő. Színészként bocsánatos bűnnek számít, hogy féltékeny a vele egy színpadon fellépő Márkusra, vagy -„megint kitakartál, édesem!” - alkalmanként Tolnai Klárira is. Az már nehezebben magyarázható, miért támadja acsarkodva rendezőjét, Ádám Ottót, akitől legtöbb főszerepét kapja, és aki sikerhez juttatja. A másutt föllépőkkel – például Latinovits-csal - szembeni ellenszenve megokolatlan marad. Alighanem történt közöttük valamilyen affér, amiről viszont hallgat a szokatlanul terjedelmes jegyzetapparátus készítője. Vajon miért?

            Átgondolatlan és elhamarkodott volt e füzetlapok kiadása, mivel nem rendeződnek egységes művé. A kezdeti Intelmei fiához, Péterhez közhelyáradatát, nagyotmondását privát jellegű, érdektelen családtörténet követi, figyelemre csupán a ’80 táján született naplójegyzetei tarthatnak számot, de azok sem többek egy alkotó ember napi följegyzéseinél. Színháztörténészek és pszichológusok olvasmányai lehetnek, a nagyközönség számára azonban csak pletykák. Közrebocsátói még a közhasznú kifejezések magyarázatival sem takarékoskodnak, alapvető életrajzi tényeket viszont megspórolnak. Nem tájékoztatnak arról, ’56 után mivel vádolták, miért és mennyit kellett ülnie, hogy szabadult, milyen szerepet játszott életében a két feleség, miféle viszony fűzte gyermekeihez és másokhoz, hogyan vélekedtek róla a hivatalokban és a színháznál, stb. A merített papírra nyomott magánérdekű emlékeztetőket Vértesaljai László enigmatikus zárszava rekeszti be.

            Nesze semmi, fogd meg jól!