Éltem egyszer én, Márai Sándor
- Fotók, emlékek, dokumentumok az író életéből -
(Helikon Kiadó, Petőfi Irodalmi Múzeum 2000 137. l. 2480 Ft)
Suta, ügyetlen, mi több, giccses borítója ellenére sokan vetettek szemet e kiadványra, aminél hízelgőbb aligha mondható egy emlékkötetről. Jó ideje hozzáférhető Márai oeuvre-je, az íróról és környezetéről azonban nemigen alkothat képet az olvasó. ’48 előtt portréit hozzáértő szakemberek rögzítették, míg az emigrációs években legföljebb emlékvadász amatőrök. Melyiküknek sikerült hitelesebben megörökítenie? Gál Csaba rekonstruálta a nyolcvannyolc oldalnyi archív anyagot, amit a gyulai Dürer Nyomda finom barnás patinával reprodukált. Egy zárt álomvilágot méregethetek: milyen volt a San Diego-i ház, mint festett az ostrom során letarolt Mikó utca, vagy a korabeli Berlin, Lipcse és Kassa.
Az album szerkesztői engedtek a csábításnak, és a készítésük helye, illetve dátuma mellett irodalmi idézetekkel is koszorúzták e képeket. Hiába fáradtak, képzettársításaimat ugyanis magam végzem, és semmi szükségem a fantázia korlátozására. A kép és szöveg szoros egymáshoz rendelése amúgy is erőltetett, és az időben haladva mind kevésbé konveniálnak az alkalmi felvételek a leszüremlett bölcsességekhez. A 112. oldalon például egy ’81-es San Diego-i felvétel látható, amin felesége és egy ismeretlen hölgy társaságában áll. Ehhez a Napló ’84-’89-es (sic!) kötetéből vett idézet társul: „L. látási képessége nem javult, inkább rosszabbodott, az orvos új szemoperációt javasol, de L. fél az altatástól és én is félek, nem merem az új műtétet ajánlani, sem elutasítani, reábízom a döntést. A halál kettesben, egyidőben, a legnagyobb ajándék lenne mindkettőnknek. Ebben az évben személyes ismerőseink közül már a sereghajtók is elmentek. Nincs bennem semmiféle tiltakozás az elmenés ellen, csak a meghalás módja nyugtalanít. Rá kell bízni a sorsra. Megéltük a teljes életet.” A képen derűs asszonyok, Márai kissé unott. Háttérben egy park buja vegetációja.
Ahogyan mainapság mindenütt, itt is előfordulnak nyomdahibák (lásd. 75. l.), ezeknél viszont fontosabb, hogy tisztázatlan a kötetet megszabó elképzelés. Vajon minek illesztették be Szőnyi Zsuzsa emlékezését, mikor a tervezés idején már ismert volt a hozzá írott levelek kiadása? Amennyiben e kedves rajongó meghatott sorai fölhangolnak is, mi szükség van Fried István értelmezési kísérletére egy “fotók, emlékek, dokumentumok az író életéből” alcímű kiadványnál? Márairól számtalan tanulmány születik még, és sok gyűjteményes kötet lát napvilágot munkáiból, az értelmezések egyikének kiemelése és kanonizálása viszont fölösleges.
A „rendhagyó életrajz” is fejtörést okoz egy pályaképnél, melynek készítője inkább a művekre ügyel, és meglehetősen félvállról veszi az egyéni életút ismertetését. Írónál helyénvaló az alkotásra összpontosuló figyelem, egy biográfustól azonban joggal várható el, hogy kissé részletezőbben mutassa be az egyes stációkat, és ne érje be annyival, hogy ’43-ban súlyos betegségen esett át, vagy ’46-ban nyugat-európai meghívást kapott. Érdekel, kitől érkezett az invitálás, az író merre járt, mit csinált. Ha állapota némi aggodalomra adott okot, tudni szeretném, mi gyötörte, hol és meddig kezelték. Az egymondatossá tömörített értelmezéseknek, odavetett sillabuszoknak haszna meglehetősen csekély: „1945 nyarán Leányfalun írja meg Szabadulás című regényét, mely nyomtatásban először az író születésének centenáriumán (2000-ben) jelenik meg. Alapkérdése, hogy »mi történt?«, hozhat-e szabadulást az új rend és annak képviselői, vagy csak ugyanaz jön el - más színben és jelszavakkal?” Hol az egyszerűsítés határa? Az említett mű csakugyan erről szól? Ugyanezen a lapon olvasom a Naplóról: „egyik legnépszerűbb műve. »Lelkemhez s a magyar nyelvhez van közöm: néhány könyvhöz, tájhoz, vershez magyarul. Minden más közömbös és reménytelen« - írja. Ez a tematika gyakorlatilag valamennyi naplóját jellemzi: itthon is és külföldön is csak a magyar nyelv közegében volt képes élni, írni. Pedig az író csak akkor teljesíti feladatát, ha alkot. A fentebb már idézett beszélgetésben még azt vallja: » ...hiszek a magyar középosztály hivatásában a megváltozott új világban is.« Ám a Napló 1943-1944 már arról tanúskodik, hogy ez csak szándék lehet, mert valami véglegesen megszűnt, ezért: »elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.« A rövid bejegyzés pedig - »Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység« - a háború vége után is aktuális marad számára.” Amennyire szerény megállapítások, annyira vitathatók. Noha Márai legfontosabb alkotása a Napló, korántsem a legnépszerűbb. A szerzőtől akár természetesnek is vehetem, hogy idehaza magyarul ír, idegen közegben pedig hű marad nyelvünkhöz, jegyzetei azonban számos további kérdést vetnek föl, így például milyen feladatokat látott maga előtt, és a magyar középosztály hivatásába vetett hite miféle szándékká érett benne? Mi az, amit véglegesen megszűntnek tekintett - szemben az időlegesen megszűnőkkel -, továbbá melyik rövid bejegyzésre utal az életrajz készítője?
Felettébb kínos a pontatlanságok halmozása, mégsem a fogalmazás aggaszt - csupán hálás lehetek az eddigi, részben kényszerű, mulasztások pótlásáért -, töprengésre a szerző és összeállító helyzete, szerepe késztet. A hagyaték ’97 őszutóján érkezett meg Kanadából, és a felújítási munkálatok miatt sokáig nem volt hozzáférhető. Leltári lajstrom sem akadt, ami tájékoztatott volna mineműségéről, utóbb pedig az is kiderült, hogy kutatásához - letéti anyag lévén - a tulajdonosok írásos hozzájárulása szükséges, címük azonban nem került elő. Mészáros Tibor helyesen cselekedett, mikor összegyűjtötte a rendelkezésre álló adatokat és vázolta az író pályáját, de alighanem helyesebben jár el, ha több idő szán az alapos fölkészülésre. A szerkesztési elvek tisztázásával és saját szövegének gondos átfésülésével értékes, időtálló munkát tehetett volna az asztalra a társkiadó Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a hagyaték gondnoka, kinek dolga a Vörösváryék által letétbe helyezett örökség föltárása és hozzáférhetővé tétele volt.
