Olvasnivalót keresel és Jorge Amado egyik regényére bukkansz. Csodálkozol: miért adták ki hajdan akkora példányszámban. Benyhe János szelíd utószavától azután megvilágosulsz. Hát persze, kommunistaként Csehszlovákiába menekült és Lenin-díjat kapott. Most már aggályos figyelemmel olvasod, bár a huszadik oldalig sem jutsz, máris kitör a frász. Nem kellene foglalkoznod a szerzők életrajzával, minden új információ csak ronthat a műről alkotott ítélet tárgyilagosságán.

*

            A kozmológiai elképzelések negligálják Istent. Nincs szükségük rá, jól elboldogulnak nélküle. A teremtéstörténetek Istent helyezik a középpontba, és hozzá igazítják világukat. Látszólag semmi köze egymáshoz a két zárt, kompakt rendszernek, holott akad: ugyanazok ötölték ki és használják mindkettőt. Skizofrén tudat, ellentmondásos, alkalmanként ellentétes szükségletek? Akik összebékítenék, bizton hivatkozhatnak a teremtők szellemi-testi egységére, ettől azonban a probléma még probléma marad. Valamilyen történeti mozgás zajlik a gondolkodásban: egy korábban briliáns ötlet, ami ügyes rövidítésnek tűnt a természet magyarázata közben, az idők során konstituáló tényezővé lesz, melynek segítségével szabályozható a humán szféra és tovább erősíthető a lét erkölcse. A körülmények elemzése így a társadalom viszonylag stabil tényezőjévé növi ki magát. Míg az Univerzum keletkezését senki sem köti már a Bibliában leírt forma szerint közvetlenül Istenhez, a tudomány csöndben kivonul a nevelésből, vagyis letesz arról, hogy erkölcsi kategóriaként szerepeljen (ami magától értetődőnek tűnt a régiségben), és beéri a gyakorlati teendőkkel, azaz egy technokrata közelítéssel. Hallgatólagosan megállapodás ez a békés munkamegosztásról.

*

            Évekkel ezelőtt zajlott a „nemzeti csúcs”, hiába füleltél azonban, egyszer sem hallottad, hogy bárki azzal kezdte volna: vállalom a felelősséget! Lemondok magánvagyonomról, kiköltözöm luxusvillámból, és az ellenem kezdett vizsgálat lezárulásáig bűnbánatom jeleként csöndben böjtölök. Nem hallottad azt sem, hogy felajánlották volna: ezt vagy azt elvégeznek. Saját feladataikról hallgattak, ám annál lelkesebben kérték a távollevőket – pár tucatnyian a néhány millió magyart, kiket meg sem hívtak sorsuk intézésére -: hozzanak áldozatot, viseljék türelemmel a rájuk váró szenvedéseket!

            Kérésük természetesen a demokrácia jegyében fogant, jóllehet senki sem bízta meg őket, nem kaptak mandátumot, mindössze a hatalmat tartották kézben, azt viszont jó szorosan. Hogy továbbra is az övék maradhasson, elhallgatták a legfontosabbat: nem egy válság terheit nyögtük, hanem mindjárt kettőét. A korábbi politika tévedéseiből, hibáiból és bűneiből következő összeomlást varrták a nemzetközi hitelválság nyakába. Felismerték ugyanis a lehetőséget a kínos felelősségtől való szabadulásra, illetve a további haszonszerzésre.

            Fél egykor ebédszünetet tartottak az MTA dísztermében, és a médiaesemény szereplői átvonultak a könyvtárban berendezett alkalmi vendéglőbe, ahol terített asztal várta őket - közpénzből a szegénység elleni küzdelem világnapján.   

*

            Egy lidércnyomás lejegyzése nem szükségképpen vezet szépirodalmi műhöz. Az igazság amúgy is gyanúba keveredett, hatása esetleges, fénye talmi. A zamatos beszéd viszont kedvére való mindenkinek, és a legalkalmatlanabb pillanatban is élmény.

*

            - A hozzád való kiapadhatatlan szeretetét nézd! – tanácsolja Németh László drámájában Antal a fiatalabbik Bolyainak, mikor apjára panaszkodik. Hm.