Ahogy Zay László látta
1992-es emléktöredék a Magyar Nemzet históriájából
A Magyar Nemzet soha nem volt jövedelmező üzlet, ami a példányszám tragikus zuhanása nélkül is sejthető lett volna. Feltehetően emiatt remélték, hogy vesztességeit egy profitáló bulvárlap kiadásából fedezhetik. A Friss Újság újrakiadásának ötlete azonban hamar elvetélt. Hersan piacot akart, számára e lap önmagában nem ígért hasznot.
Valamit tenni kellett. Soltész István, az aktuális főszerkesztő, a pártvezetés embereként pártlapot faragott volna belőle. Csakhogy rossz pillanatban kezdte, a történelem már átlépett fölötte. Késve csatlakozott Pozsgayhoz, mikor annak helyzete már megrendült. A népiek felé is tájékozódott, noha eleinte ki nem állhatta Csoórit és Csurkát. Furcsa módon éppen az utóbbi státuszának megmentéséért küzdöttem vele. Bár irányvonalát megfelelőnek találta, személyét nem kedvelte. Mi pedig néhányan úgy gondoltuk, ideje kimászni az MSZMP árnyékából és lerázni a Soltész-féle vezetést. Ezért találtuk ki - nem csekély szerepem volt ebben -, Pethő rehabilitációját, akit balra tolódó szakaszában távolították el a laptól.
Ott munkált bennünk az MSZMP korábbi betolakodásának emléke. Már a Lökös Zoltán - Mátrai-Betegh Béla konfliktus idején próbálkoztak a lap kézbe kaparintásával. Béla volt a radikális polgári gondolkodás szimbóluma, neve fémjelezte a lapot, Lőköst pedig - aki ebben a szélkakas korszakban is azt mondta, hogy szocialista volt és maradt, amiért utólag némileg becsülöm - a szociáldemokrata múltú Rajcsányi Károly helyére szánták, hogy átbillentse a Magyar Nemzetet. Béla és Rajcsányi belehalt ebbe a küzdelembe, Lőköst pedig végül elmozdították. Mátrai halála után Pethő szembefordult a hivatalos vonallal. Azt az ígéretet kapta, hogy főszerkesztő helyettesnek nevezheti ki Keserű Ernőt, akivel talán ellensúlyozhatja a hatalmi törekvéseket.
Kísérlete sikertelennek bizonyult. Ernő nem volt harcos egyéniség, Pethő meg Lőkössel szemben taktikázott ügyetlenül. A pártmegbízott gyakran elvitte borozni, Pethő ilyenkor rendszerint többet beszélt a kelleténél, és így könnyen kijátszhatóvá vált. Mindig akadt például valami „ellenforradalmi” a lapban, és ha Lőkös volt éppen az ügyeletes szerkesztő, másnap fölhívta a pártközpontot - fix pontja állítólag Győri Imre volt -, de soha nem mondta azt, hogy én is kiemelhettem volna az inkriminált írást, csak azon háborgott: mit tettek ezek megint bele! Pethő sehogyan sem tudta megfogni. Azután következett csak Soltész, akit a szerkesztőség egy része - köztük jómagam is - örömmel fogadott. Azt hittük, a tűz közeléből jön, és úgy véltük, aki megfordult ott, jobban ismeri a határt annál, mint aki csak a távolból reszket. Bíztunk abban, hogy vezénylete alatt bátrabbá válhat a lap.
Soltészhoz fűzött reményeink azonban meghiúsultak. Az ekkoriban már védekezésbe szorult párt egyre erőszakosabb lett. Huszár Istvánnál, a Népfront vezetőjénél forszíroztam változásokat. Tárgyalásaink nem voltak túlságosan bizalmasak, eredményeit szándékosan kiszivárogtattam, ami utóbb hibának bizonyult. Jobb lett volna, ha egy nagykoalíció jön létre, aminek legfőbb akadálya Tóth személye volt, őt nem kedvelték, pedig valamiképpen kompromisszumos megoldást kellett találni.
Sajnos, vitába bonyolódtam Pethővel is. Amikor egy felvidéki írónő lejegyezte az infarktusa közben szerzett élményeit, én kaptam meg kéziratát, hogy segítsem elhelyezni. Pethő kerek perec visszautasított. Többek között úgy érvelt, nem azért ad papírt a központi bizottság ennek az újságnak, hogy magánügyeket tegyünk közszemlére, pedig nagyon jó riport volt. Magam is elkövettem persze néhány marhaságot, az ember félt, taktikázott, de legalább egyszer egyenesedjen föl! Pethőnek nem kellett volna annyi kollegát kirúgnia, és velem sem kellett volna úgy elbánnia. Mondhatta volna: nem írom alá a fölmondásokat, inkább leköszönök. Nagy szégyen a Magyar Nemzetre, ha Pethő Sándor fia elmegy tőle. Hatalmas fegyver volt a birtokában és ő nem élt vele.
Amikor szorult a kapca, hónom alá fogtam és elvittem egy bizalmas beszélgetésre, amit közvetítő révén hoztam tető alá az akkori kormányzat leghaladóbb figurájának hírében álló személyiséggel, Pozsgayval. Arra próbáltuk rávenni, ne ellenezze a megegyezést Sorosékkal. Pozsgay kitérő válaszokat adott és olyan javaslattal rukkolt elő, hogy Soros és a franciák helyett felhajt valahonnét egy semleges pénzforrást, és vezessük ketten a lapot abban a szellemben, amiben addig. Pethő válaszolt: annyira elköteleztük magunkat Soros mellett, hogy nem léphetünk vissza. Furcsán hangzik, nem? Nekünk csak szellemi tőkénk volt, mögöttünk nem állt semmiféle anyagi erő, ellenfeleinknél viszont annál több. Ők a lap tulajdonosai. Viszonyaink nagyjából megfeleltek a kapitalista viszonyoknak, mindössze abban rejlett némi különbség, hogy míg a klasszikus kapitalista országokban több Magyar Nemzetet ismernek, nálunk csak ezt az egyet. Bár azt lehet mondani most már, hogy ez is csak volt.
A Népfront megszűntekor vákuum támadt. Nem akadt lapgazda, tárgyalni sem volt kivel. A munkabéreket és a napi kiadásokat időlegesen a Pallas fizette. Mindenféle ötlet fölmerült: megjelentünk volna akár Új Magyar Nemzet, akár Régi Magyar Nemzet néven is. Baráti kör szervezését terveztük, hogy megszerezzük a támogatók és előfizetők listáját. Forradalmi helyzetet akartunk teremteni, de hiába.
