Protokollszabadság
Hazája kényeztetett gyermekének szerepében tetszeleg, akit protokolljeggyel tisztelnek meg. Indulás előtt még aggodalmasan pillant a tükörbe: öltözéke vajon megfelel-e az ajánlott sötét utcai viseletnek? Élete párja viszont legalább alkalmi ruhában feszít. Az efféle készület illendő is, hiszen ősbemutatóra igyekeznek a nemzet dalszínházába, márpedig az operabarátokat tudvalevően figyelmeztetni kell, hogy lelkük emelkedettségéről elegáns öltönnyel tanúskodjanak. Zsebeit persze kiürítik a bejáratnál: hátha valamilyen robbanószerkezetet csempészne be. Miután átesett a biztonsági ellenőrzésen, zavartan toporog. Úgy rémlik, mégsem a főbejárat felől közelíthetnék meg legegyszerűbben a harmadik emeletet! Egy ifjú hölgy szegődik kísérőjükül. Az ajtóban délceg férfiú strázsál. Szertartásosan üdvözli az újabb vendégeket, majd félrehúzódik, és utat enged nekik. Ilyen fogadtatásban sem részesültek még! Ünnepi módon zihálva veszik a lépcsőfordulókat. Mire feljutnak, kifogy a szuflájuk. Amint benyitnak a foyer ajtaján, egy ifjú karjaiba esnek. Mialatt készségesen helyükre kalauzolja őket, ama kényelmetlenségekért is elnézésüket kéri, melyekről legföljebb Ybl Miklós tehet.
Immár fölcsendülhet a baráti szomszéd nép romantikus operája közös történelmük hőséről, a nyitány helyett azonban himnuszt intonálnak. Jóllehet ez a zenemű tárgyául szolgáló csata 434 évfordulójának estéje, és akár a baráti szomszédnép ünnepe is lehet, csodálkozva emelkednek föl a többiekkel. Kulturális eseményre érkeztek, nem focimeccsre, itt a muzsikáé a főszerep. És hiába fülelnek, mindössze az instrumentumok zengenek, senki sem énekel. Nagy sokára megszólal végre a nyitánya is. Szörnyen ismerős, Kelet-Európában alighanem mindegyik nemzeti opera hasonlít a másikhoz.
Lotz Károly freskói alatt megreked a forróság. A felvonás végén buzgón masíroznak is kifelé, a cukrászda azonban üresen tátong. Lefelé tartanak hát, hogy valamelyik alanti büfében oltsák szomjukat. Vagyis csak tartanának, mivel a lépcső előtt keresztbefordítottak egy padot. Rajta éltes férfiú trónol, ki az Úr angyalaként rekesztené el őket.
- Nem lehet lemenni - jelenti ki ellentmondást nem tűrő eréllyel -, fogadás van.
Bizonyára a hallásával lehet valami baj! Ilyesféléről csupán hazája egy másik, kevésbé kényeztetett fiának memoárjában olvasott. Hogy valakit az ünnepi fogadás után vigyenek el, akkortájt ez korántsem tűnt szokatlannak, azzal viszont, hogy a rendezvény helyszínén tartsák őrizetben, Buñuel lenyűgöző filmjén, Az öldöklő angyalon kívül másutt nem találkozott.
- Csípjen meg - kérleli élete párját -, hol vagyok?
Helyette azonban a hiúzfülű férfiú készségeskedik:
- Hát az Operában.
- Bezárva?
Verítékben fürdik már az Arkangyal is. Könyörgőre fogja: értsék meg, senkit sem engedhet le. Neki a fejét veszik, ha betévednek a fogadásra. Ki vállalna ekkora kockázatot?
- Mi – néznek egymásra élete párjával, azzal félretolnak urat és padot, majd dacolva a halálos veszedelemmel hősiesen lebotorkálnak az Operaház lépcsőjén.
Fogadásnak nyomát sem lelik, a pénztár előterében ácsorgó dalia viszont elébük siet.
- Hová mennek? - faggatódzik esetlenül.
- Ki - felelik karban -, talán be kéne jelentenünk?
Az ifjú marcona nagyot nyel, leír róla, hogy sejtelme sincs, mitévő legyen az ilyen nemzetbiztonsági kockázattal járó helyzetben.
- Nyissa ki! – javasolják az ajtóra mutatva.
- Jó – feleli a határozottságuktól megrettent vitéz -, de mivel?
A jegyszedő néni zsebéből mindjárt előkerül a kulcs. A strázsa sokáig matat a zárral, és midőn kiereszti hazájának szabad gyermekeit, még jólelkűen utánuk szól:
- Ha visszatérnének, csak kopogjanak!
