Hóhányó
Bejárat gyanánt a konyhába egy hall-ajtó szolgált, mivel csak ezen, illetve a fölötte szorongó szimpla ablakon juthatott be némi fény. Az üveg azonban rosszul szigetel, és amint hűvösebbre fordult az idő, nem érhettük be a bokorugró kis függönnyel, mellyel esténként elsötétítettünk, a derékmagasság alatti részen védekezésre szorultunk, ahol máskülönben az átlátszatlan drótüvegre hagyatkozunk. Ide – két kampósszeg igénybevételével – a cirkuszos múltból örökül kapott vastag szürke lópokrócot akasztottuk, ami elég nagy volt ahhoz, hogy szélesen elterpeszkedve lezárja a réseken beáramló hideg útját. Huzat csupán a felső szegély mentén támadt és odafent, az ablaknál, melyet nyaranta egy hokedlire állva lehetett nyitni-csukni.
Téli reggeleken, mikor a korán kelő előbotorkált a szobából, igazi sarkvidéki éghajlat fogadta. – Megvesz az Isten hidege! – panaszolta anyám, mivel rendszerint ő volt, kire a begyújtás hárult. De még órákkal azután is, hogy a sparherdben lángra kapott a gyújtós, zavartalanul gyönyörködhetünk a jégvirág mindent elborító csodálatos mezejében. Sokáig és hosszan lehelgethettük, dörgölhettük az üveget, mire a szirmok pazar és dús világán átsejlett valamilyen sötét folt, leginkább az udvari nagy eperfa barnásszürke törzse. Látnunk sem kellett ahhoz, hogy megállapítsuk, ideje már söprűhöz nyúlni, a szomszéd lábak dobogása ugyanis híven tájékoztatott az éjszakai hóesésről. A járda betonján most nem csikorogtak a fém cipősarkak, szelíden puffanásuk inkább egy mesevilág békéjét idézte, melyet ritkásan tört meg a lyukas eresz előtt lefagyott tócsán megcsúszók bosszús dörmögése.
Ha délutános hetem volt az iskolában, már kaptam is magamra a kabátot, sálat, sapkát, hiszen gyermekkorunk legnagyobb - ha nem egyetlen - öröme éppen a hólapátolás volt. Öltözködés közben anyámmal együtt azt találgattuk, vajon kijutok-e az ajtón, mivel lakásunk - nyugati tájolású lévén - szembe kapta a szelet, melyet a százéves fa sem árnyékolt le. Szabad volt a pálya előtte srégen a Mautner Sándor utcáig. Hordott is olykor annyi havat, hogy nemcsak az öt rogyadozó lépcsőfokot borította el, hanem az ajtót is eltömte térdig. A résekbe préselődött és olyan keményre fagyott, hogy egykönnyen a felnőtteket sem boldogultak vele.
Egy lépcsőhöz készített vesszősöprűvel hamar letakarítottam a küszöb előtti pihenőt, ami jócskán megizzasztott, hiszen a könnyen mozdítható gumilábtörlő mellett ott volt a helye a lécből ácsoltnak is, melyet a besűrűsödött hó a betonlépcsőhöz fagyasztott. Addig rugdostam és feszegettem a söprű nyelével, míg nagy nehezen engedett. Munkába siető apám lábnyomát így sem tűntethettem el, hiába kapartam, böködtem, gyönge karomnak csak a szűz hó engedett. Annak viszont sok lett volna ilyen durva eszközzel nekiesni, szerszámot váltottam tehát, a konyhai ciroksöprű szebben, egyenletesebben kotort. Kivált a lépcsőszegély tisztogatását kedveltem, honnét az érintetlen fehérség könnyű felhő gyanánt röppent odébb.
Amint végeztem a lépcsővel, a járda takarításához fogtam, előbb a bejárati szakaszon, majd a kapkodó felnőttekkel ellentétben balra, a hátsó udvar irányába, részint hogy előzékenységemet bizonyítsam, mivel két szomszédunknak még arra volt a vécéje, részint józan belátásból, hiszen előbb-utóbb szenet és fát kellett behordanom, és addigra érdemesnek tűnt letisztogatni a sufnihoz vezető ösvényt. Miénk volt az utolsó ajtó, mindjárt a ház sarkánál kotortam tehát a hólapáttal. Sokat persze nem vittem, legföljebb a vékony takaró alatt rejtező jégbordák elhelyezkedését tehettem világossá. A rozzant eresz ott bocsátotta alá begyűjtött csurgatékát, ami menten lefagyott, és síkossága ellen egyedül hamuval védekezhettünk, azt meg senki sem szerette, hiszen cipőtalpunkon behordtuk a lakásba. Bármennyire nehéz terepnek tűnt is, szerettem e helyet, mire elérte hozzá, rendszerint annyira kimelegedtem, hogy megfeledkeztem a hidegről, és virtuskodva a félig már leszakadt padláslépcső takarításához láttam, noha fölösleges fáradozásnak tűnt, oda ugyanis csak a legvégső esetben merészkedtünk. Kiástam viszont a járda alsó szegélyét, ekként könnyítve a dolgukra sietőknek, és keskeny ösvényt toltam a sufnik felé. A miénk volt a második, de nem álltam meg előtte, tovább kotortam a vén és már nemigen termő barackfa alatt egészen az utolsó ajtajáig. Onnét fordultam csak vissza bejáratunk fölszabadítására.
E fából ácsolt kamrasor a szomszéd ház tűzfalának támaszkodott, elülső tartópillérei már elkorhadtak, így az egész megrogyott. Szemöldökfája évről-évre lejjebb ereszkedett, amit nemcsak a fejünk búbján éreztünk, hanem a szenesek csúnya morgásán is lemérhettünk, akik komplikált balett-koreográfiával ügyeskedhették csak be girbegurba kosaruk terhét a rekeszekbe. Hiába támasztottuk ki megsüllyedt tetőnket, a nedves talaj egykettőre megemésztette az éket és a gerendát. Szerencsére a deszkákból összerótt ajtóval sem bánt különbül, így némi cibálást követően hozzáférhettünk a tüzelőhöz, amennyiben elpucoltuk az itt már derékmagasságig halmozódó hókupacokat. A szemközt emelt hegy tanúskodott a takarító szorgos munkájáról, ami korántsem ért véget a tavaszi locspocs idején lerakott téglaborítás tisztogatásánál. A nappali olvadást követő éjszakai fagy lenyűgözően hosszú és vastag jégcsapokat varázsolt a cserepek élére, melyeken – akár csak az ajtó jégvirágain - sokáig ámulhattam. Soha nem akadt két egyforma. Alakjában és méretében mindegyik különbözött, csupán a belőlük sugárzó hideg okozott hasonlóképpen csontig ható fájdalmat a tenyeremben.
Érdemes volt a sufni ajtaját megnyitni, így férhettem a szeneslapáthoz, aminek segítségével könnyebben hánytam a havat, mint a nehéz és idomtalan hólapáttal, ráadásul előgörgethettem a nehéz tuskót is, ami elengedhetetlen kelléke volt a gyújtós készítésnek. Noha ősszel jókora mennyiséget halmoztam föl az aprófából - dróttal kötegelve a könnyebb mozgatás végett -, mire igazán keményre fordult az idő, többnyire nyakára hágtunk a készletnek. De ezt sem bántam, a hólapátolás mellett ugyanis másik kedvencem a favágás volt. Hamar elsajátítottam az apám által méretre vágatott gerendadarabok hasításának művészetét. Az illatos fenyő kivált alkalmas volt a lemezzé vékonyításra, amit utóbb olyan sebes csapkodással nyestem szálra, mintha hagymát vágnék. Télen persze az ilyen anyám-ijesztő bűvészmutatvány nehezebben ment a vastag kesztyű és a hamar elgémberedő ujjak miatt, viszont nézője sem igen akadt, mivel fázósságomat éppen anyámtól örököltem. Békén pepecselhetek tehát, egyelőre azonban még a hótolás örömeimben lubickoltam.
Visszakanyarodtam a házhoz, és seprővel csinosítgattam a keskeny ösvényt, mígnem indulási helyemhez érve a belső homlokzat előtt folytathattam munkámat. Sorra föltártam a járda folytonossági hiányait egészen a szomszéd néni ajtajáig, kinek lépcsőfeljáróját éppoly akkurátusan kotortam le, mint a sajátunkként. Holott férjével régóta haragot tartottunk, ami persze nem járhatott kedvezőtlen hatással a takarításra. Perfekt legyen minden! A következő fordulónál volt az eresz másik vége, ott tehát újabb jegesedés fogadott. Ha vastagnak találtam, előkerestem a csákányt, amivel csínján bántam, nehogy fölrepedjen tőle a járda. Legkevésbé az első lakó pincéjénél igyekeztem, pedig a jégtakaró ott volt talán legcsúszósabb. Az idős házaspár iránti ellenszenvemben – minden nevelő célzatú intés dacára - érezhetően osztoztak szüleim is, akik nehezen viselték a mindenkivel magas lóról beszélő nyugdíjas postatisztet és kedvesnek éppen nem mondható nejét, kiket az ötvenes évek elején hatalmi szóval telepítettek a házba. Csupán azért söprögettem előttük is, mivel utunk arra vezetett.
Megkerültem üvegezett verandájukat és máris a kapuhoz jutottam. Ennek öble egy foknyival mélyebben feküdt a járdánál, és szinte teljesen feltöltődött a hajnalban munkába sietők által belétaposott hóval. A dülöngő kapuszárnyat szerencsére senki sem hajtotta be, máskülönben bajban lettek volna. Rendbetételéhez kevésnek tűnt egy seprő, de még a lapát is. Csákányra volt szükség és sok türelem, míg az jéggé préselt tömb repedezni nem kezdett. Bármekkora fáradtsággal járjon, megérte a rá fordított erőfeszítést, hiszen a kapun túl már az utca várt!
Mihelyst kiverekedtem magam, fölmértem a helyzetet és választottam a kínálkozó lehetőségek közül. A minimál-programot azon esetre, ha erősen fáztam már és valamiért sietnem kellett, két rövid kotrás jelentette: egy fölfelé, a ház oromzata előtt a szomszéd épület kapujáig (melynek tűzfala sufnijaink támasztékául szolgált, és ahol apám hajdan született), egy pedig lefelé, keresztanyámék kerítése mellett egészen a lisztraktár sarkáig. Szívesebben mentem tovább is, nem szerettem ilyen hamar megállni. Bemerészkedtem Kocsisék elé, sőt, gyakran előfordult, hogy jókedvemben egészen a Dévényi utcai sarokig letisztogattam a járdát. És ha már így belelendültem, átjárást nyitottam a túloldalra is, ne kelljen bokáig hóba süppedniük az erre tartóknak. Lefelé térve csakugyan elsodort a lendület, toltam, kotortam, söpörtem, nem is nézve, hogy elhagytam már a lisztraktár bejáratát is, honnét a pékeknek fuvarozzák a napi sütéshez valót, sebesen törtem előre a grund oldalában, ahol ez idő tájt még nemigen szánkáztak- csúszkáltak, és csak akkor eszméltem föl, ha már a sarki telefonfülkénél tartottam.
Elégedetten fújtattam, amennyiben nem tört rám valamilyen gyerekes vágy, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Ilyenkor bizony túlléptem a józan szabta határokon, és bekanyarodtam a Mautner Sándor utcába, a botlasztó, rossz járdán igyekezve tovább a grund alsó szegélye mentén egészen a kocsmáig, melyet – akárcsak Dévényi utcai társintézményét – Kakas gyanánt emlegettek a helybéliek. Ilyenkor már nagy élet zajlott odabent, szüntelenül jöttek-mentek a reggeli fölmelegedésre vágyó rakodók, segédmunkások. De ha eddig elvergődtem, minek forduljak vissza? Megszállottan lapátoltam az életveszélyesnek minősített, és ezért soha fel nem újított, ellenben mindmáig álló szükséglakások előtt egészen a sarokig, hol rátérhettem a miénkkel párhuzamos Mór utcai járda tisztogatására. Azon csápoltam végig a félholtan támolygó, jelzésszerű fakerítés árnyékában. Ismerős volt a járda minden egyes köve, hiszen kora tavasztól késő őszig naponta kétszer koptattam ezeket, Szabados barátomhoz igyekezve az elmaradhatatlan focimeccsre. Mivel a sarki emeletes bérház házmesterei voltak, zavartalanul rúghattuk – no, nem a bőrt, olyanunk soha sem akadt, hanem – a gumilabdát, ameddig egyáltalában láttunk. Így természetesnek látszott, hogy előttük is végigsöpörjek, és ha újból kijutottam a Dévényi utcába, nem zártam le a tömb körüli sétámat egy kis hótolás nélkül!
Kamaszodván még inkább elragadott a vágy erőm fitogtatására. Hasonszőrű barátaimmal nemegyszer kinéztem a Hungária úti felüljáróhoz, melynek kaptatóján a téli gumit hírből sem ismerő gyönge motorú kiskocsik többnyire elakadtak, és csak úgy, brahiból – ahogy akkor mondták – föltoltunk egy csomó ócska járgányt akkor is, ha tudtuk, amint följutnak, vezetőiktől még egy köszönömre sem számíthatunk. Effélével nem is számoltunk, toltuk, vidám hóhányók, mert jólesett. Közben nagyokat nevettünk és úgy hittük, kivételesen hasznos dolgot is cselekszünk.
