2011. január 2., vasárnap

Könyök és ököl
           
            Legfőbb követelmény ma az önérvényesítés, többet egyetlen képesség sem nyom a latban. Hiányától éppúgy szenved a gondolat vagy a labda zsonglőre, mint a zseniális kémikus vagy egy ritka tehetségű szobrász. Amennyiben nem értünk önmagunk „eladásához”, amit - hogy ki ne lógjon a lólába - idegen szóval menedzselésnek hívunk, lehetünk bármennyire képességesek, szorgalmasak és nagyra hívatottak, csak egy sötét zugolyban rágcsálhatjuk a száraz kenyérhéjat. Tündököl az anyagi jólétéért célszerű és eredményes munka kivételével bármire, így aljasságra is kaphatók tömege. Mindenünnen sereglenek a pénzre és - ami ugyanaz - hatalomra éhes fiatalok és idősek. Utóbbiak kényszerűen elvesztegetett, esetenként elrabolt ifjonti éveik kárpótlásául még egyszer degeszre tömnék zsebeit, az előbbi pedig ezt sajátítják el az iskolában, a televízió előtt vagy a köztereken. Példaképük az univerzális majom, ami helytől és kortól függetlenül bárhol és bármikor képes megszedni magát. Fajtánk díszéül miként is válhatna, ki húsz esztendősen még nem halmozta föl egy dolgos élet megannyi javát? Ha kell hitelben, ha úgy hozza a sors feketén, mások kárára, vagy legalább terhére. És nem érheti be az első millióval, mert ami könnyen jön, el is illan. Többre formál igényt: teret követel, ahol úgymond kibontakozhat.
            A lehetőségek viszont szűkösek. Hiába nyíltak meg a határok, omlottak le a társadalmat kerítő falak és fogyatkoztunk meg annyira, hogy közös létünk fenntartása is gondot okoz, a fizikailag nélkülözhető termékek előállítói - ahogy mainapság nevezik: a kulturális szolgáltatók – továbbra is szorongattatásban élnek. Luxuscikkeikre nincs fizetőképes kereslet, az érdeklődők csupán a legszükségesebbek beszerzésére szorítkoznak, és gyorsan letesznek arról, amit mellőzhetőnek tartanak. Első a has! Brecht azonban tévedett, másodikként sem a morál következik, hanem a reklám gerjesztette vágyak kielégítése, így kevés marad a szellem és a lélek fényűzésére.
            Szükségleteink teljes kibontakoztatását mind kevésbé tekinti feladatának a jelen követelményeihez alkalmazkodó iskola, ami gyakorlati ismeretekre oktat, a használhatatlan és fölösleges nevelésről pedig lemond. Minek is töprengenénk a világ során, miért törnénk magunkat azon, hogy átlássuk az életet és mindnyájunknak kedvesebbé, elviselhetőbbé tegyük napjainkat, mikor tudván tudjuk: az eredmény meghaladná eshetőségeinket? Inkább a napi teendőkkel foglalatoskodnunk: vetélytársaink ügyes lebunkózásával szoríthatunk helyet magunknak, és a nívó alászállításával egyszerűsítünk a reánk váró feladatokon. Együttes esélyeink ugyan fogyatkoznak valamicskét, kellő elszántsággal és kíméletlenséggel viszont még a csökkenő egészből is nagyobb részt hasíthatunk ki. Más pedig úgy se számít!
            Azzal ámítjuk magunkat, hogy a múlt társadalmából a jelen társadalmává fejlődünk, holott csak a pillanat bűvöl el. Senkit sem foglalkoztat, hogy mi lesz két vagy akár húsz esztendő múltán, ha éppen személyes karrierjét alapozhatja meg. Elegendő gátlástalansággal ma legázolhatja az útjába kerülőt, és szinte azon minutában elérhet mindent. A lomha mozgású, bunkófonját szorongató, vállalkozónak titulált orángután – megkövetem derék névadóját, a Pongo Pygmaeust! – korántsem a tudományok fárasztó elsajátítása során hullajtotta el haját, viszont BMW-vel húz el a zsúfolt buszmegállóban várakozó egyetemi tanár mellett. Kettejük közül vajon melyik végez fontosabb munkát: az önérvényesítő izomcsomó vagy a hivatástudatból jószerivel ingyen szolgáló élhetetlen?
            Vessen magára az olyan bolond, aki lemond a személyes jólét, a tespedt kényelem, a pénzen vásárolt szépség fennhéjázó birtoklásának örömeiről a kötelesség teljesítése végett! És ha csupán a gyönyörűségektől válna meg, de fölhagy szenvedéllyel űzött szakmájával is, aminek nyugodt műveléséhez hiányoznak már a feltételek. A szobrász kő nélkül marad, a filmes nyersanyag híján ténfereg, és tanulmányok rekednek olvasatlanul a számítógépek memóriájában. Maholnap sokan csak azért dolgoznak, hogy éjjel titkon-lopva végezhessék, amire termettek.     
            Hányszor zeng a vállveregető tanács: ne várjanak másra, maguk érvényesítsék akaratukat! Mivel a tehetség és szorgalom kevés, mindenkinek szent kötelessége, hogy új kapcsolatokra tegyen szert, és további előnyöket halmozzon! Amint egyre magasabbra kapaszkodik, használja ki védettségét, lopjon, csaljon, hazudjon. Soha el nem készülő munkáira vegyen föl előleget, és sajátítsa ki mások fáradozásának gyümölcseit. Minden eshetőséget birtokoljon, uraljon minden teret. Éljen helyzeti előnyeivel, és hivatásbeli sikereire hivatkozva követeljen újabb meg újabb lehetőséget, további elismerést. Szüntelen gyarapodjék a nem létező tettei nyomán fölragyogó dicsőségben. Pótolhatatlannak látsszék, ki nélkül összeomlana a világ, melynek tartását – hirdesse média! – egyedül ő adja. Mint megkerülhetetlen, emelkedjen pragmatista szentjeinek sorába. Öt perccel halála után majd úgyis elfelejtik.
            Másként nemigen lehet, hiszen aki érvényesülésén dolgozik, annak nem jut ereje és ideje az alkotó munkára. Amióta egy film elkészítéséhez és nyereséges forgalmazásához szükséges tőke összegyűjtésének feladata meghaladja például a forgatáshoz nélkülözhetetlen szellemi és fizikai erőfeszítést, azóta élvezhető mozgókép ritkán akad, annál több viszont a sztár. Csillagokból dömping van. És ha mintaképből ekkora a kínálat, mindenki egy kissé följebb húzódzkodhat: a kifutófiúból messanger lesz, az adminisztrátorból officer in charge, a magányos ügyintézőből client officer. A faluvégi Miracle of the World együttes énekese világsikerről áradozik, az egyetlen érvényes sort össze ne kalapáló költő babérkoszorúról regél, a vizsgáin éppen csak átbukdácsolt kelekótya nemzetközi tudományos sikerről hadovál, és lángelmeként tetszeleg, valamennyi sükebóka a jövő meghatározó vezéregyéniségeként pöffeszkedik. Ugyan ki firtatná, hogy mit végzett korábban, ha pontosan tudja, hogy a volt és a jelenlegi tevékenységénél fontosabb a jövő kisajátítása. Tengődésébe belefáradtan, melyikünk ne tépné-cibálná a képzeletében elébe vetett koncot?
            Bármilyen kaotikus ez a világ, rég túl kellett volna jusson a gátlástalan önérvényesítés korszakán. Pedig hol van még a polgári tisztesség és méltóság helyreállítása! Az érdem alkalmi megítélés kérdése, viszonylagos és politikai kurzusokhoz kötött. Darwin tévedett, legfontosabb testrészünk korántsem a fej vagy a kéz, inkább a könyök és az ököl. Homo homini lupus, állandó szorongattatásban, riadt szűkölésben gyűlöljük és irigyeljük egymást.