Liezon a sajtóval
- Históriai szövedék -
A mögöttünk álló huszonkét évben a magát kommunistának, vagy legjobb esetben is szocialistának valló diktatúrát egy demokratikusnak minősített államberendezkedés váltotta föl, ami lehetővé tette, hogy a szélesebb értelemben vett nép kivételével bárki uralkodjon, és ahol az egyes hatalmi csoportok ádáz dühvel fenekednek egymásra, rég megfeledkezve arról, mit akartak, vállaltak, vagy követeltek hajdan. Noha hirdetett céljaikban élesen elütnek egymástól, döntéseiket, modorukat és viselkedésüket tekintve föltűnő hasonlóságot mutatnak: rühellik a kívülálló rendszer-idegent. Ellenszenvük kellően megalapozódott már a ’89 előtti esztendők véleményformálói gyakorlatában, ami ellen pro forma küzdöttek ugyan, mégis magukba szívtak és önkéntelenül folytattak. Föltevésem igazolásául néhány szubjektív példával szolgálok.
Saját történetem annyira összefonódott a magyar sajtóéval, hogy képtelen volnék elegáns szétválasztásukra. Kellő dokumentáció nélkül hiába is próbálkoznék a tárgyilagos leírással, márpedig ki volna inkább tudatában a verba volant, scripta manent fenyegetésének, mint egy szerkesztő, vagy éppen cenzor? Aki a szólásszabadság korlátozásán mesterkedik, eleve ködösít, vagy legalábbis mindent elkövet, hogy tevékenysége bizonyíthatatlan maradjon.
*
’89 előtt
Mint afféle tinta pacnis ujjú fiatal hosszas tépelődést követően elszántam magam néhány, viszonylag nyitottnak vélt szerkesztőség fölkeresésére, ám amit Magyar Ifjúságnál, az Esti Hírlapnál, illetve a Magyar Nemzetnél észleltem, arra bírt, hogy sürgősen letegyek közlési szándékomról. A Mozgó Világ létrejötte és Alexa Károly nógatása kellett az ismételt próbálkozáshoz. Első írásomat csak nehezen, számtalan átdolgozást követően fogadták el, megjelenése azonban továbbiak készítésére sarkallt. Cikkeimmel hamarosan elárasztottam a nem kimondottan politikai sajtót. Kétes személyem, valamint a dolgozataimból sütő szemlélet azonban kemény ellenkezést váltott ki az úgynevezett első nyilvánosság uraiból, érkeztek is sorra a különösebb érveléssel nem bíbelődő visszautasítások. Az olyan sajnálkozás, mint amilyennel a Világosság szerkesztője megtisztelt, kivételnek számított:
Kedves Sneé Péter!
Elnézését kell kérnem a késedelemért. Szerkesztőségünk új helyre költözött (VIII. Gyulai Pál u. 14. sz. alá) és a kéziratok két héten keresztül ládákba csomagolva hozzáférhetetlenek voltak. Sajnálattal kell közölnöm, hogy kéziratát lapunk szerkesztősége nem tudja megjelentetni. Kulturális rovatunk szerkesztőjének legnyomósabb ellenérve az volt, hogy a közelmúltban közöltünk egy eszmefuttatást Tarkovszkijról.
Üdvözlettel: Demszky Gábor
Szakdolgozatom előmunkálatai során a rendszer névadójának nem éppen nyilvánosság elé szánt irományaihoz is hozzájutottam, melyeket siettem volna közzétenni. Több fórumnak ajánlottam föl, az illetékes szerkesztők azonban csak telefonon vagy szóban reagáltak. Mosolyogtak naivságomon, mégis arra kértek, suba alatt adjak nekik is egy másolatot. Ezek közül némelyik bizonyára eljutott a BM-hez is, mivel gyorsan fogyott köröttem a levegő. OTDK győztes pályamunkám a szokás ellenére sem jelenhetett meg, amikor pedig a második nyilvánossághoz fordultam, rám is kiterjedt az úgynevezett kettős publikálás tilalma, annyi engedménnyel, hogy évente egy cikkem azért napvilágot láthatott a szaksajtóban.
De a szamizdatnál sem fogadtak örömmel, kifejezett gyanakvással tekintettek felém. Több cikkemet is elvittem Kőszeg Ferenchez, a Beszélő szerkesztőjéhez, ám majd mindegyiket visszakaptam a Profil című periodikában egyszer már kigúnyolt megjegyzés kíséretében: „nem a lap profiljába való”. Mindössze egykét erdélyi levélmásolatot sikerült a lapba csempésznem. Jóllehet a sajtó feladatáról alkotott nézeteink diametrálisan különböztek, vonakodásukat nem értettem, mivel úgy tartottam: elemi érdekük volna nézeteik megismertetése és elfogadtatása más, nem humán értelmiségi csoportosulásokkal is. Ők azonban óvakodtak a szélesebb társadalmi nyilvánosságtól – aminek létét elméletileg kívánták -, és beérték szűk, filozófus képzettségű szakmai közönségükkel. Az ABC Hírmondó megjelenése ezért töltött el bizakodással, végre csakugyan lesz egy alternatívája a rendszer hivatalos sajtójának! Demszky Gábor, a kiadó azonban hasonló idegenkedéssel fogadott, mint a beszélősök, lapjánál így csupán néhány elszórt cikkem jelenhetett meg. Az illegalitás körülményei között döntését nem firtattam, elvégre a saját bőrét vitte vásárra. Azokról a szálakról, melyek a Beszélőhöz fűzték, akkoriban nem volt tudomásom.
Mozgási lehetőségem szűkülésén érzékelhettem a statárium ’81-es lengyelországi bevezetését követő hazai közállapotokat: mintha B-listáztak volna, az általam megkérdezettek egybehangzóan lehetetlennek minősítették, hogy a lapszerkesztők sorába emelkedjek a közeljövőben. Ilyesféléről a Filmvilágnál vagy a Filmkultúránál sem akartak hallani, a Valóságnál Sükösd Mihály vett volna kezelésbe, az olyan tágabb nyilvánosságnak szánt lapoknál pedig, mint az ÉS-nél vagy a Magyar Nemzetnél nem ereszkedtek szóba velem. Még beküldött, esetenként személyesen bevitt cikkeimre sem kaptam választ.
Kilátástalan helyzetemen egy új szamizdat fölbukkanása változtatott. Bármennyire szegényes kivitelű és rossz helyesírású volt a Demokrata, szerkesztési elvei közel álltak ahhoz, amit a sajtótól vártam: következetesen nyilvánossághoz segítette az egymástól élesen eltérő álláspontokat. Törekvését mások is komolyan vehették, mivel a diktatúra szinte teljes rendőri eszköztárát bevetette ellene. Nagy Jenő alighanem a Guinness Bookba kerülhetett volna, annyi házkutatást kellett elszenvednie. Ráadásul az úgynevezett demokratikus ellenzék sem tanúsított iránta szolidaritást. Előbb cikkíróként, később munkatársként némi részt vállaltam a lap készítésében. Bármilyen korlátozás nélkül írhattam, egyedül saját lelkiismeretem vezérelt. Arról szóltam, amiről akartam, és azt mondtam, amiben hittem. Amennyiben társaim nem értettek egyet vélekedésemmel – ami sűrűn előfordult -, ellencikket publikáltak anélkül, hogy szavaimon módosítottak volna. Újságírói pályám egyetlen olyan rövid szakasza volt ez, amelyik megfelelt a sajtószabadság követelményeinek.
*
A hatalomváltás ideje
Ez az egykét esztendő aranykorként vonulhatna be a magyar sajtó történetébe. A hatalmat gyakorlók elerőtlenedtek, lazult az addig szorosan tartott póráz, a felső vezetés szemlátomást keveset törődött a szavakkal, sőt, mintha maga bíztatta volna alárendeltjeit: menjenek végre a saját fejük után, és ekként demonstrálják a változás szándékát. Az újságírói szakma két vezető értéke addig a feltétlen párthűség és a szervilizmus volt, az ezeken felnőtt generáció egyszeriben elveszítette tájékozódási képességét, mivel nem akadt többé, aki megmondja, merre induljon, és mit gondoljon. A szerkesztőségekben összekészített pakkjaik mellett tipródtak a régi gárda tagjai és várták, mikor eresztik szélnek őket. A félősebbek, a tegnapi mikrofonállványok megpróbáltak előre menekülni és radiális nézetek hangoztatói lettek. Az okosabbak kivártak, mivel ráeszméltek, hogy voltaképpen régóta belülről fúrják a rendszert, legföljebb addig nem volt tudomásuk róla.
A vörös zászlók mögé kötelességszerűen fölsorakozott szakma – próbálkozott volna csak önálló véleményalkotással bárki is az olyan forró médiumnál, mint a Magyar Televízió vagy a Magyar Rádió, hamar az utcán találja magát, ha nem egy rosszabb, zártabb helyen v. ö. Zelk Zoltán verses bonmotjával a kávéház és az ávéház lehetséges összefüggéseiről – tehát meghasadt, és az eltérő túlélési stratégiát követők ádáz dühvel acsarogtak egymásra. Ez pedig elméleti esélyt kínált a kívül rekedteknek, hogy beljebb kerüljenek, és rendszeresen publikáljanak. Bíztatónak tűnt a kereskedelmi média fölbukkanása is, mivel a jövedelmezőséget nézte és ekkortájt még kevéssé ügyelt a párszimpátiákra. Így a pártpénzeken gründolt fórumokon is nagyobb szabadság honolt, mint azóta bárhol. Senki sem merészkedett erélyesen föllépésre a ki tudja milyen hatalmi-politikai háttérrel bíró ismeretlenekkel szemben. A szekértáborok éppen csak formálódtak és sok volt a helyét, szerepét nem lelő tévelygő.
Érkeztek is sorra a fölkérések, a Beszélőtől pedig komoly ajánlatot kaptam: legyek a terjesztési igazgató, ami biztos egzisztenciát ígért. Mindezeket a Demokrata melletti elkötelezettségem okán sajnálattal bár, de elutasítottam. Újságom azonban rövid úton csődbe ment, második körben tehát mégis arra kényszerültem, hogy szerkesztőséget keressek magamnak. Új lapok alakultak, és majd mindenütt jelen lehettem, munkámra viszont továbbra sem tartottak igényt. A Magyar Narancshoz külön levélben invitáltak, de leesett az állam Vígh Mónika Krúdy Gyula utcai lakásában, ahol első tanácskozásaikat tartották. Hozzászoktam a közös célért együttesen - és persze ingyenesen - végzett erőfeszítéshez, az egymással civódó akarnokok tömege azonban már csak pénzt akart - sokat és lehetőleg azonnal - hangzatos címei mellé. Szokatlan volt a mocskolódás, a hazudozás, sietve letettem tehát a további együttműködésről, csupán Petri Lukács Ádámnak írtam meg egy levélben, mit tartok e díszes gyülekezet felől.
Másutt is hasonlóképpen jártam. Biztosra vettem például Holmibeli szereplésemet, ott azonban nem óhajtották összekeverni a személyes kapcsolatot a munkával, és a legkevésbé sem kapacitáltak sűrű jelentkezésre.
Kedves Péter!
Kéziratod egész egyszerűen azért nem találtatott, mert iratrendezőmben az S betűnél volt. Amikor elkezdtem iratrendezni, még kéziratokat is bedugdostam, utóbb csak levelek kerültek oda, s egyszerűen kiesett a fejemből, hogy ott is kereshetném.
Hallottam Könczöl Csabától, hogy a HIÁNYban fogod végül publikálni, s azt is, hogy megmérgedtél rá. Ebbe nem szólok bele, de azt bízvást remélem, hogy rám illetve ránk nem haraxol.
Barátsággal üdvözöl: Sándor
’90/5/24
Mihelyst észlelték, hogy anatémájukat nem veszem elég komolyan, a baráti üzeneteket kemény szóbeli elutasításra cserélték. Én meg a visszadobott írást álnéven újra beküldtem egy pályázatra, ahol ismeretlen alkotója mindjárt a harmadik díjat érdemelte ki. A Filmvilágnál korábban is megjelentem, pro forma filmkritikusnak tekintettek, az emigrációba kényszerített jugoszláv rendezőről, Dusan Makavejevről írt dolgozatomat azonban csúnyán kiherélte a cenzúra, amiről csak utóbb értesültem. A szamizdatban szóvá tett tiltakozásomat a szerkesztőség legalább annyira rossznéven vette, mint jómagam a hatalmi beavatkozás tényét, kapcsolatunk így megszakadt. Helyreállítását én kezdeményeztem. Válaszul átmenetileg lehetővé tették cikkeim megjelenését, de hónapról hónapra savanyúbb képpel fogadtak. Egyre-másra hangoztatták fenntartásaikat: elírom mások elől a legjobb témákat. Akkor kínáljanak föl valamit! Mind elképesztőbb feladatokat rótt ki rám, nyilvánvalóvá téve, hogy szívesebben látnának már az ajtón kívül, a film ugyanis ab ovo baloldali – miként ezt a lap egyik munkatársa diszkréten elmagyarázta -, politikai nézeteim pedig rosszallást válthatnak ki a lap támogatóiban. Eltérő világlátásunkon nem segíthettem, és hamarosan föl kellett hagynom az ottani publikálással. Annyi elismerést mégis besöpörtem, hogy négyszemközt tudatták velem, cikkeimet szívesen forgatják.
A Filmkultúra volt az első szaklap, ahol diákkoromban megjelentem, fenntartóra azonban nem lelt, és némi hányattatás után a Filmintézethez került, melynek igazgatónője szoros felügyelet alá vonta és pályázatot hirdetett főszerkesztői posztjára. Már egy héttel a benyújtási határidő előtt megsúgták, ki lesz az, akit kineveznek, én meg a pletyka ellenőrzése végett ’92. július 27-én sebtében összeütöttem egy pályázatot. Meghallgatásom végeztével az egyik zsűritag kifejtette, hogy szívesen látna új posztomon. Talán nem tudod, ki a győztes? – kérdeztem csodálkozva. Hogy képzelem, felelte, nem bohócnak jött ide! Leírtam neki egy papírra a nevet, ami véletlenül egyezett a nemsokára hivatalosan is közzétettel.
Az új főszerkesztő szívesen vette cikkeimet, már csak azért is, hogy cáfolja a terjengő mendemondát. Felettese pedig a következő éves lapértékelésre engem kért föl, és röpke másfél percet adott közlendőim végiggondolására. Ennyi ideig tartott ugyanis, amíg betuszkolt az intézeti gyűlésre, melyről sejtelmem sem volt. A feladatot mindazonáltal elvégeztem. A lap nem maradt sokáig talpon, hamar átkerült az Internetre, ami nekem akkoriban nem volt, felelős szerkesztője pedig a tíz év előtti sajtóvita során már ott sem merte vállalni hozzászólásom közzétételét. Értsd meg – mondta –, kicsinálnának miatta!
Jóllehet egy évtizedig válaszra sem méltatott, az Élet és Irodalom már nem zárkózott el olyan mereven írásaim közlésétől, inkább a hitegetést választotta:
Kedves Péter!
A szerkesztőség végül is úgy döntött, hogy ezt így ne közöljük. Sok nyilvánvaló igazsága ellenére sem áll meg így ez a koncepció. Talán a szatíra az egyetlen műfaj, amely elbírná. Megpróbálod másképpen?
Sajnálom, hogy sokáig hitegettelek, most meg visszaküldöm. Most elutazom, de örülnék, ha később jelentkeznél ezzel vagy mással.
Üdvözöl: olvashatatlan aláírás
Budapest, 1988. III. 4.
Noha ez idáig inkább balos sajtótermékeket idéztem, a másik oldallal sem jártam különbül. A Hitel megjelenésének hírére néhány írással a hónom alatt siettem Kőbányára az egykori gyárépületbe. Kedvesen fogadtak, és egy-két dolgozatomat megjelentették, továbbiakra azonban nemigen bíztattak, és a lap sem maradt hosszú életű. Hasonló visszafogottságot éreztem a Világszövetség Corvin téri szerkesztőségében, hová Endrődi Szabó Ernő költőbarátom csábított, mondván: kinéz belőlük egy komoly állásajánlatot. Szimata alighanem megcsalta, hiszen szóba is alig bocsátkoztak velem. Leadott cikkeim megjelenése egyre késett, mindig akadt valami apró gond velük. Újra kísértett a régen hallott és mindig valamilyen hamisságra utaló mondás: balszerencsés egy kézirat!
*
Az első évtized
A nyolcvanas évek szabadúszói nemigen hihették, hogy éppen a demokratikus viszonyok közepette lehetetlenülnek el. Megszokták, hogy sok lábon álljanak, és ha innét nem kapnak megrendelés, akkor másutt próbálkozzanak. A fordulatot ’91 hozta meg, amikor a választási eredményben csalódott, mélységesen frusztrált balliberális értelmiségi és vállalkozói kör úgy határozott, fölhagy az elvi politizálással, és a hatalom, valamint a biztos egzisztencia reményében kiegyezik a pénzzel jól kistafírozott, jelentős káderállománnyal rendelkező szocialista utódpárttal. Kettős hozománnyal járult e fura nászhoz: részint kiszabadította politikai karanténjából az MSZP-t, részint teljes sajtótámogatást garantált szövetségüknek. Ez utóbbihoz viszont nélkülözhetetlen volt a média – kádárista hagyományra emlékeztető - szoros kézben tartása. Egyszeriben vége lett a korábbi lazaságnak. Ismét beköszöntött a drákói szigor, és a rajta felnőtt újságírók rutinosan igazodtak a régi-új szisztémához. Talán örültek is, hogy nem kell tovább vesződniük az önálló gondolkodással, megint értésükre adják majd, mit kívánnak tőlük.
A kormánypárti média törpe kisebbség volt és maga sem ismerte a polgári gyakorlatot, a hatalom pedig rendeleti úton igyekezett valamiféle egyensúlyra szert tenni a túlnyomó ellenzéki többséggel szemben. Tudatlansága és a sajtó követelményeit figyelmen kívül hagyó eljárása nagyban megkönnyítette az ellen dolgozók munkáját, akik régi lajstromokat szedtek elő és tiltakozásra szólítottak föl mindenkit, gondosan strigulázva az engedelmeskedőket. Amikor egyik ismerősömnél érdeklődtem, miért írta alá a rádió vezetése elleni tiltakozást, azzal mentegetődzött, hogy nem tehetett másként. Amennyiben megtagadja, egyetlen árva sorát sem publikálják többé az ellenzéki lapok.
Bercsi János, a Lel-tár című kiadvány szerkesztője hívott, tartsak vele a Magyar Hírlaphoz, ahol a fáma szerint üresedés van. Különösebben nem tűnt vonzónak e rossz emlékű politikai napilap, szorult helyzetben mégis csatlakoztam a próbálkozóhoz. A Kerepesi úti szerkesztőségben gyanakodva fogadtak, a publicisztikai rovat vezetője – mint utóbb kiderült – azt hitte, az SZDSZ központjából küldtek minket. Zavartan kérte, írjunk legalább valamit. Miután elolvasta dolgozatainkat, láthatóan megkönnyebbült: ha írni tudunk, mégsem lehetünk komisszárok! Sorra adtam be cikkeimet és vártam a nyilatkozatot, mikortól vesz állományba. Ő viszont egyre halogatta a dolgot, és Bercsire panaszkodott (nála pedig feltehetően rám), akit hamarosan mégis befogadtak. Végül nagy fejvakarások közepette magyarázni kezdte, hogy tájékozódott már felőlem. Értsem meg, naponta hozom kínos helyzetbe tárgyilagos véleményemmel. Csodálkozva ütöttem föl az újság egyik asztalon heverő példányát, és ráböktem a rovata fölött díszelgő jelmondatra: a hír szent, a vélemény szabad. Türelmetlen mozdulattal söpörte félre a lapot, ez az olvasóknak szól, nem nekünk! Mi az SZDSZ lapja vagyunk. De én egyik pártnak sem leszek a tollnoka!
- Na éppen ez a baj veled.
Bár kitelt a becsületem, annyi tisztesség szorult belé, hogy megpróbáljon lepasszolni valahol. Jó viszonyt ápolt az ÉS szerkesztőségével, így megint csak a Széchenyi utcában kötöttem ki. Ismerősként fogadtak és nagy garral közölték, ha állandó munkatárs gyanánt nem is alkalmazhatnak, készséggel helyet adnak írásaimnak. Mindez persze nem ért többet korábbi fogadkozásaiknál. Noha munkámat dicsérték és gyors közzétételét ígérték, mindig közbejött valami, és olyankor sűrűn hangzott föl az obligát szófordulat: milyen szerencsétlen ez a kézirat! Mihelyst érdekes, kivált politikus témára bukkantam, rendelésre érkezett a sorscsapás, ami lehetetlenné tette cikkem publikálását. Rutinosan ültettek a hintába: ha Bata Imre valamire azt mondta, nagyszerű és címoldalra való, már tudtam, hogy ez sem lát majd nyomdafestéket, mivel a következő héten ugyanarra merőben eltérően reagál. Nem is érti, hogy került ide, neki ezt előbb meg kell beszélnie szerkesztő-társaival! Ők pedig ahányan voltak, annyifélét mondtak. Mígnem elkövették azt a hibát, hogy erősen borközi állapotban egyszerre hárman kezdték magyarázni, miért nem lehetséges a közrebocsátása, és sajnos nem vették észre, hogy érveikkel egymásra cáfolnak.
Noha elkerülhetetlennek tartottam az Antall-kormány bukását, mégsem hittem volna, hogy a ’94-es választásokon - akár SZDSZ-es segítséggel is - ilyen mérvű győzelemre legyen képes az utódpárt. Diadala azonnali cselekvésre bírt. Megmaradt ismerőseimmel létrehoztuk a Szamizdat című lapot, hogy fölkészülten várjuk a cenzúrát. Beidegződött reflexeink azonban falsul működtek az új érában, hiszen szóba sem került a polgári lapok betiltása. Fölszámolásuk csöndesebb módját választották, némelyiket gyorsan csődbe vitték, a miénket pedig telepakolták olyan figurákkal, akikkel nehezen lehetett volna egy légtérben maradni. Sugár András vezetésével csapatostul bukkantak föl a régi káderek, akik nyomban átvették volna tőlünk az irányítást. Belőlük és az általuk propagált rózsaszín „nemzeti konzervativizmusból” nem kértem. Néhány próbaszámot követően a lap meg is szűnt, helyette Zsille Zoltánnal összehoztuk a Rendszertelen Pulzust, ami viszont anyagi támogatás híján elvérzett. De hát mi szükség lett volna rá, ha egyszer az új és döntő többséggel bíró kormány olyan készségesnek mutatkozott, hogy fönntartsa a Magyar Nemzetet? Akinek nem konveniált az ellenzéki akol, átigazolhatott a Bencsik-féle Demokratához, ami a korábbi lap és névtulajdonos hozzájárulása nélkül, némileg eltérő szellemben indult újra. A hatalom így még a látszatát is kerülte annak, hogy a sajtószabadság fölszámolására törekedne.
Németh Péter igazgatósága alatt tehát a Magyar Nemzetnél gyülekeztek nagy jámboran a hatalom önsors rontó ellenzői. Magam is gyakran okoztam fejtörést a szegény megbízott főszerkesztőnek, aki nemet mondani szinte soha nem mert, pedig ahogy minden népfrontos lapnál, itt is egymáshoz nem illő irányzatok, elképzelések találkoztak, ami gyakran okozott galibát. Olyan sajtótörténeti kuriózum is előfordult, hogy a lap főmunkatársa goromba cikkben csepülte a lap másik munkatársát ahelyett, hogy leült volna beszélni vele. Eljárása formailag sem emlékeztetett a hajdani Demokratáéra, nem elvekkel foglalkozott, vagy ténybeli hibákat javított ugyanis, hanem az idézett cikk készítőjének személyét támadta.
Olykor másféle reakciók is érkeztek persze:
Tisztelt Sneé Péter!
Levelét* köszönettel megkaptam, bíztató szavai nagyon jólestek. Mint írja, feltétlenül szükség lenne egy mértékadó polgári lapra. Ezzel teljes mértékben egyetértek, csak Ön is jól látja, hogy ez elsősorban pénzkérdés. Ha azonban mégis létrejönne egy ilyen újság, akkor Önt is meg fogjuk keresni.
Budapest, 1994. június 14.
Üdvözlettel: Orbán Viktor
(*Az említett írás nem levél volt, hanem újságcikk.)
A kurzus kibekkelésén felül másban nemigen reménykedhetett a sajtó munkása, fölös szellemi kapacitásának hasznosítására viszont módja nyílt, mivel napilapbeli publikáció láttán közlésre érdemesítették az irodalmi lapok is. Amennyire örömteli, annyira nyugtalanító is volt e fordulat, elvégre mi köze lehet tél-túl rendszeresen megjelenő tárcáimnak a szakmai kritikák publikálásához? Az efféle gyanús árukapcsolás kínosan emlékeztetett a velünk tovább élő múltra. Ama kollégára például, aki kötetének megjelenése után sietve fölhívott, hogy tájékozódjon: mikorra várhatja recenziómat? És a tévedések elkerülése végett mindjárt tudatta is a várható kölcsönös előnyöket: ha megdicsérem, holnap ő dicsér meg, így mindkettőnk reputációja nő! Az nem számít, hogy hasonlóképpen tesznek, akik ellen föllépünk. Indítványára határozott nemmel válaszoltam, mire fenyegetődzve lecsapta a telefont.
- Vége az első résznek –
