Liezon a sajtóval

- A históriai szövedék másik fele -

Az első Fidesz-kormány alatt

            Mintha álarcos királyfi lettem volna, idegen emberek mosolyogtam felém negédesen. Ezt Andorka Rudolf kedvességének tudtam be, aki meghívott a Konrad Adenauer Alapítvány előadásaira és folyvást azon munkálkodott, hogy összeismertesse, valamint a lehetőségekhez képest egymáshoz szelídítse a közállapotokkal elégedetlen értelmiségieket. És ha a ’94-es választási eredmények nem ismétlődtek meg, abban nem csekély szerepe volt a hozzá hasonlók tevékenységének. A leendő kormányfő első nyilatkozata után – a Fidesz győzött - mégis baljós előérzettel kezdtem az új politikai ciklust. Mindazonáltal reméltem, hogy ott folytathatom majd, ahol az évtized elején abba kellett hagynom. Előbb-utóbb megnyílik előttem valamelyik szerkesztőség ajtaja, és nemcsak írogathatok, talán még taníthatok is! Ám egy felettébb szokatlan, noha megtisztelő ajánlattal leptek meg, „fölfelé buktatásomat” nyomorúságos viszonyaim közepette nem utasíthattam vissza, bár sehogy sem fért a fejembe: miért nem kerülhetek végre a helyemre, minek kell mást tennem, mint amit szeretnék?

            Szabályzatában a Hungária Közalapítvány kuratórium világosan előírta a rendszeres publikálás tilalmát, a Magyar Nemzettel ’98-ban kötött szerződéses viszony fenntartása így formálisan is lehetetlenné vált, pedig a folyamatos jelenlét hiánya efféle korlátozás nélkül is megnehezítette volna pályám esetleges folytatását. Amint kurtán-furcsán vége szakadt kurátori tevékenységemnek, hiába siettem a szerkesztőségekbe, hogy ismét fölvegyem a 14 hónappal korábban elejtett fonalat. Hasonlóképpen jártam, mint az ’56 után szabadultak: idegen világba csöppentem. Korábban szívesen fogadtak az irodalmi lapoknak, szerkesztőik soha nem mulasztották el fölpanaszolni sérelmeiket, leginkább az állami támogatás hiányát. Alighanem támogatásomat remélték, most pedig mintha citromba haraptak volna. Félresikló tekintetük, vonakodásuk mind arra figyelmeztetett, hogy fölöslegesnek, mi több, kínosnak ítélik jelenlétemet, és jobban örülnének, ha az ajtón kívül tudhatnának.

            A Magyar Napló főszerkesztője sietve tudatta, hogy korszerűsíti a lapot, ennek során a kritikai rovatot, melybe dolgoztam, fiára testálja, aki saját embereit óhajtja foglalkoztatni. Többé ne hozzak írást. A Kortársnál sokáig külön rovattal kecsegtettek, most azonban a terhükre lettem. Előbb Szakolczay Lajos hívott félre, és tudakolta: miért nem változtatok nevet. Mi rossz van a Péterben? Nem arra utal, a vezetéknevemen kellene változtatni. Apám tisztességgel viselte, és talán magam sem hoztam szégyent rá. Később Ács Margit kapott el: rossz a stílusom! Leckéztetését zokszó nélkül hallgattam, közben azon járt az eszem, vajon mi készti ilyen viselkedési zavarra? A rejtély megoldásában Kis Pintér Imre segített, aki szobájába hívott és fölpanaszolta, hogy minden oldalról támadják miattam. Balról Márton László méltatlankodik kritikáim miatt, jobbról Czakó Gábor morog rá. Nem értettél egyet a véleményemmel? Dehogynem. Hát akkor? A békét szeretem – dünnyögte, akárcsak az MTA Irodalomtudományi Intézetének párttitkára, aki tizenöt évvel korábban ennek ürügyén akart rábírni, hogy tagadjam meg részvételemet a politikai tiltakozásban, és arra kért: ne írjak többé a lapba. A Magyar Szemle főszerkesztője diplomatikusabban járt el, hallgatásba burkolódzott, noha korábban mindig kapható volt egy kis csevelyre. Munkatársaiból is kitört az ellenszenv. Többé kézbe sem akarták venni cikkeimet, anyagtorlódásra hivatkoztak: a fölkínált kéziratok tengerében nem áll módjukban e vitatható koncepciójú kísérletek publikálása. Ők legalább nem futottak meg előlem, mint a Nagyvilág főszerkesztőnője, aki néhány héttel korábban még arra kért, legyek a lap állandó munkatársa, ettől fogva viszont egyetlen soromat sem engedte közzétenni. Mikor érdeklődtem felőlük, nem jött a telefonhoz, leveleimet sem méltatta válaszra, személyes találkozásunk elől pedig úgy tért ki, hogy a testi épségét kockáztatva átfutott az utca túloldalára.

            A köröttem támadt űrre alighanem a nagy példányszámú napilaptól való eltávolításom figyelmeztetett. A Magyar Nemzetnél leadott cikkeim megjelenése egyre késett, noha a műfaj egyik sajátossága a gyors hervadás. És senki sem akadt, aki okát adta volna a csúszásnak. Egyszer azután teljes létszámban helyén találtam a rovatot. Megálltam az ajtóban és közöltem, hogy addig innét senki sem távozhat, ameddig meg nem mondják: mi bajuk velem. Kriptabéli csönd fogadta szavaim. Hirtelenjében mindenkinek sürgős bogarásznivalója támadt az íróasztalán vagy a számítógépén. Mikor rájöttek, hogy korántsem üres fenyegetődzés, amit hallottak, Csontos János elszánta magát a válaszra. Vedd már észre, öregem – mondta halkan -, semmi szükség itt az olyan értelmiségiekre, mint amilyen te vagy. Ide pártkatonák kellenek, akik fegyelmezetten végrehajtják a kapott parancsot.

            Bátorságát megköszöntem, egyben tudattam a jelenlévőkkel, hogy a bértollnoki szerepet soha nem ambicionáltam, és remélem, a jövőben sem vetemedek ilyen aljasságra. Eljövet benéztem még az igazgató-főszerkesztőhöz, hogy kifaggassam, mint vélekedik írásaimról és lehetőségeimről, titkárságánál tovább azonban nem jutottam, mivel Liszkay úr nem soha ért rá az alárendeltjeivel trécselni. Kérdéseimet tehát levélben küldtem el, és megnyugtató választ kaptam: ne aggódjak, készséggel helyt adnak cikkeimnek. Üzenete még el sem jutott hozzám, amikor Berszán György, a rovat megbízott gazdája már fölhívott és értésemre adta a telefonban, még véletlenül se vegyem szó szerint, amit majd olvasok. De miért nem azt írja a főszerkesztő úr, amit gondol? Hogy képzeled – hangzott a felelet -, azt nem lehet leírni! Berszán utóbb még egyszer keresett és tudatta, amennyiben hajlok rá, hogy előzetesen bejelentett és megtárgyalt témákról a tőlem elvárt dolgokat írjam, szó lehet további együttműködésünkről. Előzetes cenzúrát kívánták volna a Népszabadságnál is, emiatt publikáltam szamizdatban! Az mi? – kíváncsiskodott. Elmagyaráztam neki.

            Negyvenhét évesen, ha szabad ilyet mondani: erőm teljében, bármiféle közlési lehetőség nélkül maradtam. Egy írófélére olyan hatással bír ez, mintha börtönbe csuknák. Úgy is éreztem magam. Dugig voltam közlendőkkel, írni akartam, a hivatali tisztesség is unos-untalan szólásra sarkallt, munkáimat mégsem volt hol közzétenni. Még a ’98-as választások második fordulója előtt véleményezésre kaptam egy tervezetet a sajtó átalakításáról, amin nem győztem hüledezni, annyira hibásnak találtam. Csupán azért nem nevezhettem a nézeteimmel koncepcionálisan ellenkezőnek, mert nyomát sem leltem benne valamilyen következetesen végiggondolt alapeszmének. Kurátori tapasztalataim is arra utaltak, a polgári kormányzatnak elképzelése sincs a médiáról, nem ismeri körülményeit, nem számol igényeivel és feladataival. Örömest segítettem volna a szakmai munkában, de nem volt kihez fordulnom, a média gazdátlanul maradt. Ha valakit bombázni kezdtem javaslataimmal, ötleteimmel, rémülten tiltakozott: a legkevésbé sem illetékes! Miután a szólási lehetőségtől megfosztottak, helyzetem még furcsább lett, mivel éppen annak kellett volna kéretlenül is a segítségére sietnem, aki némaságra ítélt. De azt sem tehettem meg, hogy hallgassak, és kajánul nézzem, mihez vezet a sok ostobaság, amit elkövetnek.

            Különösebb váteszi képességre nem volt szükség a várható politikai következmény megjóslásához: az úgynevezett polgári kormányzat simán elbukta a választást, és ami fájdalmasabb, a hatalom ismét visszakerül a posztkádárista garnitúra kezébe, ennek következményeit illetően pedig nem lehettek illúzióim. Sok esély nem látszott az előző választási ciklusban mutatkozó társadalmi összefogásra sem. A Fidesz vezetői csupán a ciklus második felében eszméltek rá, hogy ideje volna azért valamit tenni is a biztosnak vélt siker érdekében, és csak ekkor, megkésve és nem éppen ízlésesen gründoltak egy hetilapot, amivel valamelyest enyhíthettek súlyos média-hátrányukon. 

Először 2000. július 25-én keresett telefonon Elek István. A miniszterelnöki főtanácsadó úr arra kért, látogassam meg hivatalában, ahol két papíros köteget tolt elém: mondjak róluk véleményt. Egyik a Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Alapító Okirata volt, a másik pedig a Válasz című hetilap terve. Részt vennék-e a lap alapításában és működtetésében? Igennel válaszoltam, egyben fenntartásaimat hangoztattam: lényegesen előbb kellett volna sort keríteni rá, és különben sem látom, honnét szereznénk tőkét. Orbánnal már megbeszélte, hogy az alapítvány másfél milliárdot kap. Miért nem korábban? Erre csak vállat vont. Végezetül - látva, hogy siet - megjegyeztem: e név már foglalt. Tisztában van vele, de utánanézetett a jogászokkal. Miért ragaszkodsz hozzá - kukacoskodtam -, ha a lap jó, nincs szükség efféle mankóra, ha meg rossz, egy jól csengő név sem segíthet rajta. Akármennyire is megalapozatlannak tűnt az elképzelése, annyit megért, hogy géphez üljek miatta, és két oldalon vázoljam javaslataimat.

Két és fél hónap telt el, az országgyűlés már jóváhagyta a költségvetést, Elek mégsem keresett, ezért október 13-án magam telefonáltam, hogy udvariasan elköszönjek tőle. Mielőtt szóhoz jutottam volna, arról érdeklődött, miért nem tudok elmenni. Hová? Nem azért telefonálsz, hogy lemondd a találkozót? Milyen találkozót? Nem kaptál meghívót? Milyen meghívót? Az ostoba kvíz-játék során derült ki, hogy aznap délben tartják az alapító tanácskozást. Alig tettem le a kagylót, máris kerestek a MEH-ből, ezúttal a miniszterelnök másik főtanácsadója, és a Válasz felől érdeklődött. Miért tőlem? A tanácsterem előtt megannyi ismerős arc fogadott: Osztovits a Magyar Nemzettől, Mányoki, Orosz, Langmár, továbbá Varga Imre író és Takács Géza pedagógiai szakíró.

            Elek tudatta, hogy kijelölte már a leendő főszerkesztőt, pedig egyik feladatunk éppen a stáb fölállítása lett volna. Választását Elek azzal magyarázta, hogy kell egy profi is a csapatba. Csakhogy Toót H. Zsoltról még egyikünk sem hallott. A laptervről pedig azért nem nyilatkozhattunk, mert akkor láttuk először. Saját ötleteinek, javaslatainkat elfeledték sokszorosítani, így vita mindössze a székházról bontakozott ki, melyet proccosnak és felettébb drágának ítéltünk. Elek azonban úgy megkötötte magát, hogy még a tervezett rovatok számát is a rendelkezésre álló helyiségekhez igazította. A gombhoz varrjuk a kabátot? A megbízott főszerkesztőt is hiába faggattuk, egyfolytában mellébeszélt, elképzelései még Elekével sem voltak összhangban. Nem értettük, mit keresünk itt. Erre azonban hamar megkaptuk a választ: velünk takarództak mindenütt. Akkor is ránk hivatkoztak, amikor a jogtulajdonosok tiltakozni kezdtek a névbitorlás ellen. Hírekhez, információkhoz ellenben nem jutottunk, mint ahogy érdemi munkát sem végezhettünk. A következő tanácskozásra teljes hónapot várhattunk. Előtte Toót H. Zsolt fölkeresett, hogy a támogatásomat kérje és figyelmeztessen: jobban teszem, ha parírozok. Vagyis strómanként kezeltek, mindössze a nevünkre volt szükség, és – ki tudja, miért – a lakásunkra. Elek ugyanis kérte, hogy következő értekezletünket nálam tartsuk, ami meglehetősen szokatlan húzásnak tűnt. December 2-án Varga Imre és Mányoki Endre kivételével valamennyien betoppantak. Az első távolmaradását indokolta, hogy címét úgy adta meg, mint aki csupán Eleknél érhető el, a másiké viszont szemet szúrt. A kijelölt főszerkesztő röviden tisztázta helyzetünket: névlegesen főmunkatársak leszünk, bármilyen szerep, jog és publikálási eshetőség nélkül. A posztokat már betöltötték, de hogy kikkel, arról hallgattak. Csupán a belpolitika, az életmód és a kultúra rovat vezetőjének kilétét fedték föl, és a hiányzókra kértek ajánlatot. Miért ne vállalhatnánk el mi? Csak - hangzott a meggyőző válasz.

Később derült ki, hogy ezidőtájt Mányoki a mi káderezésünkkel foglalatoskodott: az OSZK-ban olvasta a felkért alapítók hozzáférhető írásait. Február 5-én, néhány nappal a tervezett próbaszám előtt, drótpostán küldtek egy szerződés-piszkozatot. Három nap múltán Elek hívott föl, és hallgatásomat félreértve közölte, hogy valamicskét emel bérajánlatán. Arra kértem, hagyja a főmunkatársi titulust, vegyen föl slapajnak, csak hagyjon dolgozni. Válaszul lecsapta a telefont.

Amint közeledett a próbaszám anyagának leadási határideje, sokan kerestek. Vegyék le nevemet az impresszumról, máris nekilátok! Indítványomra nem érkezett válasz. Március 9-én azután elbúcsúztam a laptól. Hang nélkül tudomásul vették. Néhány nappal később összefutottam az egyik - helyünkbe lépett - főmunkatárssal, aki nem ismert meg, viszont sietve elódalgott közelemből. Minden készen állott tehát egy új, független, civilbarát, környezet- és társadalomtudatos lap indulásához.     

            Olvasmányaimból már ismerni véltem a csinovnyik-lelket, ezért új helyeken próbálkozzam, ahol talán kevésbé ismernek. Kísérleteim rendre meghiúsultak, pedig sok laphoz bekopogtattam, válaszra azonban nemigen méltattak. Ha mégis, abban sem volt köszönet. Íme, találomra egy a sok közül, a Forrás szerkesztőségéből adresszálva:

Kedves Barátom!

Az írásokat visszaküldöm, már „rendeltünk” recenziókat mindkét kötetről.

Barátsággal üdvözöl:

Kecskemét, 2000. május 22.

Füzi László

            Meglepetten hallottam 2000. március 15-én, a szabad sajtó napján Kocsi Ilonától, a Magyar Hírlap főszerkesztőjétől, hogy lapja mennyire nyitott, és mint hiányolja mások szereplését. Amint befejezte, szót kértem és elmeséltem kiebrudalásom históriáját. Esetemben valamilyen tévedés történhetett – állította -, kész a hibát orvosolni: bármikor szívesen látja cikkeimet. Szaván fogom! Állok elébe - felelte.

             A szép tavasz múltán azonban némileg lohadt az érdeklődése, mivel szeptember 25-én az alábbi levélre fanyalodtam, melyet a válasz kedvéért idézek:

Bocsásson meg, amiért ismételten zavarom, de úgy veszem észre, ideje átgondolni a lap „nyitását”. Tavasszal bíztatott, írjak a Magyar Hírlapnak megint, amit meg is tettem, noha csekély eredménnyel. Tudomásom szerint mindössze egyetlen cikkem jelent meg, s a fogadókészség nem mutatkozott túlságosan erősnek. Nyilván bennem is rejlik hiba, talán nem dolgozom jól, vagy akaratlanul megsértettem valaki érzékenységét, nem tudom. Szeretnék tisztán látni abban a kérdésben, hogy igényt tartanak-e munkámra.  Különösebb személyi érdekem nem fűződik a publikációk forszírozásához. Megélhetésemen nem javíthatok számottevően és a várható visszhang sem egyértelműen kedvező számomra. Fontosnak vélem mégis, hogy a politikai lövészárkok betemetésén és ne további mélyítésén fáradozzunk, s legalább a beszélő viszonyt tartsuk fenn egymással, ha már egy nyelvet használunk és egy országban élünk. Véleményem nyilván elüt attól, amit a lap olvasóinak zöme megszokott és elvár, de létezik talán egy kisebbség, aminek korántsem idegenek a nézeteim. Ugyanakkor a többségtől is elvárható, hogy érdeklődjék mások elképzelései iránt. A lap olvasóit nem áll szándékomban provokálni, közvetlen politikai írások helyett olyasmit ajánlok – ha érdekli egyáltalán valami tőlem -, ami közelebb áll a klasszikus értelemben vett újságíráshoz, mint a politikai küzdelemhez: tárcát, jegyzetet, kritikát, entrefile-t. Kérem, fontolja meg.

            A válaszra október 17-ig kellett várnom, igaz, nem a címzett küldte.

Kedves Péter,

Kocsi Ilona engem kért meg, hogy válaszoljak leveledre, elnézésedet kérem, hogy csak most teszem. A nyitást komolyan gondoljuk, persze, a lap értékrendjén (és olvasói ízlésvilágán) belül. A lövészárkok szerintem – tőlünk függetlenül – mélyülni fognak, de abban igazad van, nekünk ehhez nem muszáj hozzájárulnunk. Azt hiszem azonban, hogy nem az a megoldás, ha nekünk szép, okos, politikamentes írásokat adsz. (Amit legutóbb adtál, túlságosan az általánosságokban maradt, így nem volt igazán erőteljes. Természetesen közölhető lett volna, várt is a sorára, de nem tudta „beverekedni” magát a lapba a sok direkt napi aktualitás között.) Szerintem, ha írsz nekünk, a magad vállalt (politikai, etikai, kulturális stb.) nézeteit add – lehetőleg aktualitásokhoz kapcsolódva. Ha ez világos, korrekt (ami Rád mindig is jellemző volt), akkor az nem provokatív, akkor sem, ha kemény.

Tisztelettel üdvözöl: Szále László

            Mire Petri György emlékezetes verssorai jutottak eszembe: „ha virágnyelven küldtek el a francba:/ a Repression átment Toleranz-ba.” És mivel a levonható konzekvencia sem tért el a költőileg megformálttól: „én még mindig csak tartom itt a számat”, az ország határán túl kerestem fórumot. Nem akadt sok, Méray Tibor rég fölhagyott a párizsi Irodalmi Újság szerkesztésével, más lapok pedig kifulladtak, miután az emigráció java elöregedett, meghalt vagy hazatért. A környező országok sokasodó periodikái kevéssé igényelték az anyaországi közreműködést, megvoltak a maguk tollforgatói és saját problémakörük, melyek iránt kevés érzékenységet tanúsíthatott egy pesti lakos. Cikkeimet alkalmilag közölte ugyan az Erdélyi Napló, személyes kapcsolattartás híján azonban lassan elapadt a közreadók buzgalma. Ekkor viszont a müncheni Nemzetőrtől érkezetett egy váratlan fölkérés vezércikk-írásra.  

            Ajánlatuk szokatlanságához csupán teljesítésének nehézsége mérhető. Honnét tudhatnám én, mi foglalkoztatja a diaszpórában élő magyarokat szerte a nagyvilágban? Mutatványszámokat kaptam, fölvilágosítást azonban nem: sejtelmem sem volt, hány példányban jelenik meg, kihez jut el, milyen korú és érdeklődésű a közönség. Ahhoz, hogy képet alkothassak minderről, körbe kellett volna utaznom a Földet, tevékenységemért azonban nem kaptam honoráriumot, így Márai naplójegyzeteit hívtam segítségül és néhány emigráns ismerős elbeszélése nyomán igyekeztem belehelyezkedni a hazájukra inkább már csak nosztalgiával emlékezők lelkivilágába. Jó darabig nem is volt ezzel semmi baj, gondok csupán akkor mutatkoztak, amikor kritikus hangot ütöttem meg a pillanatnyi magyar közállapotokról szólva. A szívélyes főszerkesztői nyugtázások egyszeriben elmaradtak, helyettük sürgető meghívás érkezett: mihamarébb találkozna velem Budapesten. Ami megtisztelő volt, bár azok után, hogy ismeretlenül is megbízott bennem, kissé furcsán hatott.

            Nyitrai Gyula jött, látott és menten faggatni kezdett: mik a szándékaim? Kérdéseit otrombának találtam, föllépése sem nyerte el a rokonszenvemet, mindazonáltal készségesen felelgettem. Ő pedig kioktatott, akár egy nebulót: mekkora lehetőséget szalasztottam el, hogy jól megszedjem magam. Ha ügyesebben viselkedek, bizonyára volna mód a korrigálásra! Meglehetősen hűvösen köszöntünk el egymástól. A vállalt feladatot azonban továbbra is elláttam, noha azon törtem a fejem, miként szabadulhatnék e koloncként rám nehezedő tehertől. Amit csak súlyosbított Modor Ádám figyelmeztetése, aki valamivel előrébb tartott Krassó György belügyi aktáinak tanulmányozásában. Nézzem meg, a soros kötetben mi olvasható a főszerkesztőről! Követtem a tanácsát és már csak valamilyen apropóra vártam, melynek örvén megszakíthatom e kapcsolatot. Ő sokkal kezdeményezőbb volt nálam: miután agitációja nem vezetett eredményre, a régi belügyes iskola eljárását követve a korai ötvenes évek módszeréhez folyamodott, hogy távozásra bírjon. Olvasói leveleket jelentetett meg, melyeknek írói nyakra-főre dicsérték a lapot, nem felejtve el megjegyezni: mennyivel jobb lenne, ha vezércikkeim egyszer s mindenkorra eltűnnének. Nem tudtam, min nevessek inkább: kissé atavisztikus eljárásán, fogalmazványainak sutaságán, vagy azon, hogy tudtán kívül mennyire a kedvembe járt. Az viszont szöget ütött fejembe, az új kormány minek folyamodik velem szemben még mindig a régi rezsim ágenseihez? Kit nyugtalanít ennyire a független vélemény és vajon miért?

*

Csöndbe rekesztetten

            A 2002-es választásokat, mint várható volt, a Fidesz vezette kormányzat simán elbukta. Vereségének párton belüli következménye nem lett, hangadóinak túlnyomó többsége – akárcsak a következő alkalommal - helyén maradt, senki sem érezte, hogy a kudarc miatt vállalnia kellene a felelősséget. Pedig - legalábbis a médián belül - hibát hibára halmoztak: a kézi vezérlés megkönnyítése végett összevonták a nagyobb kormánypárti napilapokat, vagyis mesterségesen korlátozták saját szólási lehetőségeiket, és egy akolba tereltek össze nem illő nézetűeket, kiknek energiáját a másik piszkolása merítette ki ahelyett, hogy a tényeket fürkészték volna. Határozatlan, gyönge, a szakmában járatlan apparatcsikok kezén hagyták a forró médiát, őket pedig az új érában könnyűszerrel leszerelhették, félresöpörhették. Az újabb és újabb köpönyegforgatásokon sem volt ok csodálkozni, hiszen maguk sem kívántak egyebet az újságíróktól és szerkesztőktől, mint a hatalom iránt tanúsított lojalitást. Ugyan mi serkentett volna önálló gondolkodásra, elfogulatlan szemléletre, amikor mániákusan ismételgetett javaslatomra – Ceterum censeo – csak legyintettek, minek ide drága mértékadó lap, tárgyilagos újságírás? Egyszerűbb leosztani a feladatokat! Mindössze arról feledkeztek meg, hogy a fránya leosztást mindig a hatalmon lévők végzik.

            Jó időbe telt, mire leesett a tantusz és egy önálló hírtelevízió fölállításához láttak. Komolyabb anyagi támogatásra csupán a nagyvállalkozói körtől számíthattak, mint ahogy nekik köszönhető az is, hogy az elszürkült Magyar Nemzet nem maradt magára a sajtópiacon. A támogatásnak föltételezhetően ára volt, melynek apró, noha szembeötlő jele a tulajdonos gyakori megszólalása. Igazi serkentőszerül mégsem a tőke szolgált, hanem az újból hatalomra kerültek minden határon túli, elképesztő hozzá nem értése. Az MSZP vezetőinek gátlástalan pimaszsága – az SZDSZ-es hangadók buzgó asszisztálása mellett – elvégezte, amire az elhanyagolt sajtó önmagában nem lett volna képes, fölrázta a magyar társadalmat. 2006 ávos éve egyszeriben összekovácsolta a közönséget, ami az Internet politikus használatával olyan média-forradalmat hajtott végre, amire egyszerű volt ráakaszkodni. Ennek révén viszont nemcsak a szélsőséges hangütés terjedt el, hanem teret kaptak a szélsőséges nézetek is, kitűnő föllépési alkalmat kínálva az ezek után elkerülhetetlen kormányváltás majdani ellenzékének, ami előrevetítette a média könnyen támadható megrendszabályozásának óhaját. Vagyis az újabb, magát már polgárinak sem igen tituláló kormányzat valóban ott kezdhette, ahol abbahagyta: tovább vághatta maga alatt a fát.

            Megvolt a véleményem minderről, a szószékektől távol, kicenzúrázottan – ugyan kire mértek tíz évnél hosszabb eltiltást? - mégsem tehettem egyebet, mint hogy alkalom adtán az íróasztalfióknak írjak, és ha úgy hozza a szerencse, egyik-másik cikkemet föltegyem a blogra, melynek olvasóközönsége ritkán haladja meg a kettőt.

*

Na és?

            Az ellenzék és kormánypárt szlogenjei ugyan ellentétesek, vagy legalábbis különbözők, tálalásuk módja és előszeretettel alkalmazott kamarilla módszereik felettébb hasonlatosak. Számottevő eltérést legalábbis nem észleltem Magyar Hírlapos és Magyar Nemzetes kirúgatásom között. Amikor pedig beleolvastam a hasonlók miatt túloldalt búsongók emlékezéseibe, meggyőződhettem arról, hogy bármelyik oldalon lengessük a pártlobogót, szemléletünkben és szakmai éthoszunkban ma is a ’89 előtti tradíciót követjük.

            Jobbik énünk keresését alighanem azzal kezdhetnénk, hogy nem lengetjük tovább unos-untalan azt a zászlót. Mert nemcsak kenyéradó gazdánknak köteleződtünk le, egyéb dolgunk is volna, mint föltételen és kétségbevonhatatlan igazának szertekürtölése. Bemutathatnánk például – félve merem leírni, hátha kinevetnek érte –, amit magunkban és magunk körül tapasztalunk, a valót.