A kis híd

            Ha elsettenkedtem a Róbert Károly körúti sorompó előtt, amit rettentő példa gyanánt Bán Frigyes is megörökített egy komédiájában, aminek Kár a benzinért volt a címe, és szemrevételeztem az 55-ös buszról leszállt utasokat, mint pöfékelnek, jobbra térültem, a vasúttól nagyobb térközt tartó Vágány utcába, melynek törődött járdáján hunyt szemmel is eltaláltam volna a másféle dimenzióba emelő gyalogos hídhoz. Az oldalamban zakatoló üzem rácsos ablakait düledező kerítés követte, majd egy rozzant raktár, és az embermagasságú disznóparéj bokrai közt máris fölhághattam a hídláb első lépcsőfokára. A beton szilárdnak tűnt, minél magasabbra jutottam viszont, a vasszerkezet annál ingatagabbá vált. Odafönn, a hat-nyolc sínpáron átívelő keskeny építmény már inkább egy perui kötélcsomózású függőhídra emlékeztetett, mintsem a Magyar Államvasutak jól megalapozott, masszív tereptárgyára, amit csak az augusztus 20-i tűzijáték idején vett birtokába a környék, miután ezt találta a legjobb kilátóhelynek. Katonásnak éppen nem mondható lépteim alatt is remegett, ha meg egy szerelvény közeledett dohogva, tetőtől-talpig kormos füstbe burkolództam, és rémültem kaptam a zöldre pingált, az idők során azonban feketére mocskolódott szegélyhez: legyen mibe kapaszkodnom, ha leszakadna.

            Az átváltozás vagy beavatás reményteljes égi ösvényéről azonban semmi nem tántoríthatott el, lustább halandók ugyan mindkét végénél áttörték a kerítést, hogy ekként könnyítsenek a vasút szintbeli keresztezésén, de az efféle egérútra csak akkor fanyalodtam, ha valamilyen javítás végett lezárták a hidat. Sokallottam volna a körút felé kerülni egy kockaköves zsákutcán át, hová a Vidám Park hátsó kapuja nézett, továbbá egy gyanús épület, melyről sehogy sem tudtam megállapítani: rendőrőrs-e vagy inkább fogda, ahol tél-túl felbukkanó rabok dolgoznak. A Varranó utca gyalogosoknak fenntartott gyilokjárójába tértem, a Vidám Park és az Állatkert közé ékelt néptelen sikátor ugyanis kevésbé riasztott a Ligetbe rejtett börtönnél, pedig korántsem volt veszélytelen. Előfordult velem is, hogy belém kötöttek, és leverték a sapkámat. Tatyi meg, a nagybátyám nevetve mesélte, hogy egy rosszképű alak kést fogott rá, mikor a fürdőből hazafelé botozott. Támadója alighanem rosszul látott, vagy az emlékezete hagyott ki, mert nem ismerte föl áldozatát, aki otthonosan mozgott a kocsmák táján is, és rosszalló fejcsóválás kíséretében csupán annyit jegyzett meg: hová igyekszel ennyire, Ferikém? A megszeppent rabló pedig sűrű bocsánatkérések közepette hazáig kísérete, nehogy valami baja essék a sötét úton.

            Amint elhagytam a vasút oldalát, érzékelhetővé vált a Liget közelsége. Egyelőre még csak szénából és sűrű trágyából kevert illata csapott meg, ám e parfüm nyomán már gyanítani lehetett a futó vadakat éppúgy, mint afrikai nagyragadozók véres bűzét. Irigykedve kandikáltam az állatkerti dolgozók emeletes bérházára: ilyen nemes odőrben múlatják a napot! Mechanikusan csattogó csodáival a Vidám Park kevésbé izgatott. Tunyaságomból a nagy hajóhinta árnyéka sem billentett ki. Miről is ábrándozhatnék egy közvécé hátsó fala mentén? Repeső örömre a Kis Vidám Park sem késztetett, pedig ha nagy néha elvittek oda, kötelességszerűen fölültem az óriáskerékre, azon felül viszont nemigen volt kedvem egyébhez, mint a kanyarban fölgyorsuló és az ülésbe préselő körbefutóhoz. A felnőttek parkja viszont még efféle belém dresszírozott mosolyra sem bírt, a hullámvasúttól eleve ódzkodtam, és hamar kitanultam az Elvarázsolt kastélyt is, legföljebb három jegyet kértem tehát. Egyet a mesecsónakhoz, nem mintha különösebben vonzott volna a sok poros gipszfigura, ami a ringatódzó víz jármű útját kísérte, a billegést viszont hunyt szemmel élveztem és arról képzelegtem, hogy Velencénél ladikozom. Korántsem a turistacsalogató gondolában, hanem magasan húzó szárnyasok megpuskázására készülve a tavon. Másik jegyemet a Kacsóh Pongrác úti fal fölött szárnyaló, ezüstszínű repülőre tartogattam, amiről jó volt hinni, hogy mindjárt leválik láncairól és elröppen, meg sem áll velem a világ egy távoli pontjáig.

            Éppenséggel választhattam volna igazi gépet is, mivel nemcsak a tekintélyesebb vidéki városokba vitt rendszeres légi járat, Pest fölött is üzemelt egy sétarepülő, amiről tudtam ugyan, de a fölszállás rá még elméleti eshetőség gyanánt sem tűnt komolyan vehetőnek. Akárhányszor gyalog tettük meg anyámmal a Róbert Károly körúti kispiactól az Élmunkás téri nagypiacig vezető utat, hogy a szakaszjegyen néhány forintot spóroljunk, mint gondolhattam volna akkor ilyen luxusutazásra? Abban sem bizakodhattam, hogy egy vakmerő külföldre térítené velem az ócska csotrogányt, ami az egyik este le is pottyant Zugló felett. A szenzációs hírre kivonultunk a többiekkel, de nem jutottunk túl a BVSC pályán, ahol megállítottak és visszafordítottak a rendőrök. Másnap persze semmit sem olvashattunk a szerencsétlenségről, csupán a Szabad Európa Rádió müncheni stúdiójában számoltak be róla.

            A harmadik jegy a céllövöldéshez került, amennyiben nyitva találtam bódéját. Ha nem, akkor a szivárványos szerencse-gurítónál adtam le, hol családomat évekre elláthattam zsebtükörrel, kvarclámpához való csecsemő szemüveggel és más haszontalansággal. Csalódásaim ellenére a versengés fékezhetetlen vágya mindig újra a légfegyverek közelébe terelt, szívesen megmutattam volna, hogy méltó vagyok példaképeimhez, a nyomorúságában ravasz fondorlattal élő Molnár Gáborhoz, aki utolsó escudóin annyi jutalomállatkát lőtt, hogy a mutatványos inkább pénzt ajánlott, csak táguljon onnét, és ne fossza ki, vagy a maharadzsa nyitott kocsijából az ég madarait leduplázó Széchenyihez. Bármennyire áhítottam sportteljesítményük megismétlésére, bravúrjaiknak a közelébe sem jutottam. Utóbb már arra vetemedtem, hogy a nehéz légpisztoly alatt remegő ceruzányi karomat szégyenletes módon megtámasszam a pulton, de így sem találtam el a vastag hurkapálcikákat, melyekhez befőttes gumival rögzítették az ügyesebbek jutalmát. Addig háborogtam kudarcomon, míg Tatyi föl nem világosított, hogy a kilőtt, ócska fegyverek félrehordanak, vagy ha nem, akkor kezelőik állítják el az irányzékot.

            Fölsült nimród gyanánt nem cserkeltem a liget bokrai közt, amiket módszeres konoksággal irtottak a terjeszkedő BNV pavilonjainak javára. Csupán a vásár idején bóklásztam arra, hogy szert tegyek néhány prospektusra, vagy a két ostyalap közé csomagolt szovjet fagylalton nyalakodjak. A Vajdahunyad várának szakkiállítására későn vetődtem el, és gúnyosan sziszegtem nagyvadjaink tájékozottságán, amivel naprakészen ismerik a sarzsit. Az érmes bikák ugyanis a párthierarchia szigorú figyelembevételével léptek a puskacső elé. Görbe szerencséjüknél jobban érdekelt a kisföldalatti romantikus íve, melyet a csónakázótó körül írt le a felszínen. Csinosnak találtam a felette átívelő hidacskát is, leginkább mégis a végállomás tetszett, ahol sokáig elnéztem a bedöcögő öreg kocsikat, melyeken alig volt már utas. Onnét visszasétálva megcsodálhattam a játékárusok tarka készletét, a sokféle dugóspuskát, robbanópatronos pisztolyt, melyekhez kis szalagon mellékelték a gyufafej nagyságú és összetéveszthetetlen illatú durranókat. Ritkán ődöngtem ott, mivel a Varranó utca liget felöli bejáratához érve már megcsapta orromat a jellegzetes istállószag, és ha füleltem, a fal túlsó oldalán meg-megcsörrenő karikákat is hallottam, melyekhez a pónikat kötözték. Mielőtt azonban álmaim fészkéhez értem volna, kerülnöm kellett az étterem felé, hol nyaranta a vászonnal fedett kerthelyiségből a söröskorsók csattogása mellett vidám nótaszó szüremlett elő. Akadt egy olcsó talponálló is a szegény tikkadók szomjának oltására. Ennyi maradt a régi Angolparkból, az egyetlen dologból a világon, amiről szófukar apám bármikor kész volt regélni. Ott nőtt föl, hasbeszélő nagyapám produkciójának árnyékában, nővére is ott tanulta ki a zsonglőrködést, ő meg naphosszat mászkált a bűvös nevű attrakciók közt: belesett a cirkuszi deszkák résén, megcsodálta a Pókasszonyt, Madárfejű Lajcsikát, és ki tudja, mi mindent. Ez a hely hívta vissza családunkat Kolozsvárról, és a mutatványos társak onnét vágtak a nagyvilágnak, hogy eljussanak Itáliába, az Ibériai félszigetre, olykor meg Amerikába. Nekem mindez csupán mese volt, távoli, idegen história, melynek valódiságát a Fővárosi Nagycirkusz zárt, és erősen málló téglaépülete nem igazolta. Pedig régi ismeretségei révén hányszor elvitt oda Tatyi! Szakértő magyarázatait azonban mérsékelt lelkesedéssel követtem, családi tradíciók helyett bizarr kuriózumokat gyanítva olyasféle kérdésekben: mi a porondmester feladata, miért állítják be nyitó számként a műlovarokat, minek várakozik folytonos készenlétben a bohóc, a manézs bejárata fölötti zenekari páholyból mi okból sandít alá a karmester? Felmenőim ismeretlen világánál szívesebben ábrándoztam választott elődeim életútján.

            Fura mód azzal kecsegtetett a Liget, hogy érintkezhetem velük, hozzájuk találok, fölfedezhetem őket, ha nem is eleven valójukban, legalább környezetükben, vagy emlékeikben. Már az állatkert Kós Károly tervezte kerítésének esőmosta díszkavicsai is hívogatón csillogtak, és ha megnyílt előttem az exterritoriális világ három bejáratának valamelyike, mintha egy távoli Univerzum kapuján léptem volna be! Az öt világrész állat- és a hat világrész növényvilága láttán jó otthonosság-érzés fogott el, végre a saját Földemen álltam. Pedig gyűlöltem, hogy szűk rácsok közé szorítják a vadakat, és Anghy Csaba minden rábeszélőképessége dacára sem volt képes elhitetni velem, hogy egy ragadozó és zsákmányállatának fullasztó összezárása elkerülhetetlen. Lesütött szemmel odalógtam el a tehetetlenségében körbeforgó párducok, a kínjukban vicsorító tigrisek, a fókákat bámuló jegesmedvék és az apatikusan heverő oroszlánok mellől. Télen csak félrefordított fejjel voltam hajlandó belépni az egyébként tetszetős elefántházba, annyira szégyelltem a hátsó lábánál megbilincselt szerencsétlen óriás vergődését, amint rögeszmésen próbálkozik a sejtjeibe ívódott napi sok mérföldes gyalogtúrával egy olyan aprócska fülkében, ahol lépésnyi szabad tere sincs. Lakótársai, a hájas vízilovak legalább szuszogva ejtőzhettek a forró gyógyforrásból feltöltött medencében, bár éppoly kevés reményük volt egy kiadós legelészésre, mint a csak sok év múltán beszerzett, komoran ácsorgó orrszarvúnak. Eleget hallgattam az igazgató rajongó szavait, hogy tudjam, a vasút mentén elterülő kertet mekkora háborús veszteség érte. Ami átvészelte a bombázásokat, áldozatul esett az ostrom alatt dúló éhínségnek, mégse fogadtam el, hogy lakóinak továbbra is ekkora nyomorúságban kellene tengődniük, és reménykedve fogadtam az ismétlődő, noha mindig hamisnak bizonyuló kitelepítési híreket: hátha jobb lesz! Nem lett jobb, én meg pironkodva lestem a túlzsúfolt majomház mögött dülledt szemmel saját mókuskerekét hajszoló apróságot, vagy az állatóvoda korai pusztulásra ítélt növendékeit, melyek balsorsához bámész látogatóként magam is hallgatólagos jóváhagyásomat adtam.

            A nyomasztó szomorúságtól legföljebb a szárnyszegett madarak tavánál válhattam meg, hol az átvonuló vadlibák is leereszkedtek, némi esélyt kínálva annak mérlegelésére, mekkora előfogásra volna szükség egy jó sörétes puskával. A tó szomszédságában nyílt a barlangmozi, ahol hasonló rövidfilmeket vetítettek, mint nyaranta a Szegedi úti grundon, csakhogy itt folyamatosan peregtek az ismeretterjesztő művek. Órákig bámultam Homoki Nagy István játékos képeit az elveszett, vagy soha nem volt ártatlan természetről, de éppilyen lelkesedéssel néztem a nyitott szívműtétet is, melyről a felnőtt kísérők hamar kisomfordáltak. Kevés hiányzott csak a hazataláláshoz, ez az apróság azonban mindig elmaradt: mintha a természet is akceptálta volna az államhatárokat, onnan, túlról nemigen érkezett híradás, még a nemzeti parkokról sem! A pótlásért képzeletemhez kellett folyamodnom, némi fantáziával újrateremtve Alaszkát, a Grand Canyont, vagy Rio Negro őserdejét. Hogy csakugyan létezik olvasmányaim világa, és a Föld almája sem minden alapot nélkülöző spekuláció, arról csupán a Pálmaházban győződhettem meg.

            Mihelyt keresztülhatoltam a kettős üvegajtó zsilipjén, megcsapott a trópusok álomszerűen forró, párás légköre és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy föl ne kiáltsak örömömben: igen, ez az, és létezik! A kupola pálmáira sandítottam és hallgattam a mesterséges csermely csobogását, ami a természet templomának apszisa felől bugyogott, hol moccanatlan krokodilok hevertek saját szobraik gyanánt. Ha kedvem volt még ténferegni, benéztem valamelyik mellékhajóba, a kígyókhoz vagy a sivatagi kaktuszokhoz, többnyire azonban ott ragadtam a főhajó kavicsos sétaútját szegélyező padok valamelyikén. Nem olvastam és nem meséltem, a súlyos zöld banánköteget bámultam, meg a levéllepedőkön gyöngyöző vízcsöppeket. Élveztem a ritka pillanatot, amikor maradéktalanul jól érzem magam.