Hódoltság

            Velem együtt növekedett az általam bejárt tér is. Nem úgy, mint egy amőba, melynek határai folyvást kitolódnak, földerítő útjaim inkább gombafonalhoz hasonlítottak, aminek szövedéke egyre nagyobb teret lep be, mígnem elborítja a környéket. Portyázásaim eleinte anyámhoz kötődtek, kinek tengernyi bajom láttán meg kellett válnia munkaviszonyától. Állandó felügyeletre szorultam, mivel sokáig nem beszéltem, és harmadfokú égési sérülésekkel kezeltek az utca végét lezáró kórházban, majd lassú fölépülésem után is tömni kellett roboráló szerekkel. Cingár létemre annyira finnyás voltam, hogy nem fogadtam el az idegen kosztot, ezért éretlennek minősítettek az óvodai elhelyezésre. Anyám csak feketén vállalhatott munkát, mígnem elérte, hogy egy kesztyűs szövetkezet alkalmazza bedolgozóként. Kiszolgáltatottsága láttán persze mindenütt éhbérért foglalkoztatták, és vele fuvaroztatták az árut is. Ilyenkor rendszerint magával vitt, első felfedezéseimet neki köszönhetem.

            Balogh úr apró üzlete a Madách-házak szomszédságában húzódott meg, és ha leadott nála egy tételt, mindig kaptam valami nyalánkságot a közeli Édes büfében: pezsgőspohárnyi csoki krémet, kis adag virslisalátát. Villamossal döcögtünk odáig, a kispiactól 12-essel bumliztunk a Balzac utcáig, majd a Visegrádi úton a Kádár utcai végállomáshoz. A Marx téren átvágva a gombánál fölkapaszkodtunk valamelyik Bajcsy-Zsilinszky úti járatra. A buszt alighanem drágállotta, így viszont megkedveltette velem e múzeumi matuzsálemeket, különösen a Váci úti vonalon közlekedőket, mivel azokon ülhettem ritkábban. Olyan is akadt köztük, amelyik fölépítésében megelőlegezte a korszerű motorvonatokat: középen lehetett fölszállni rájuk, ott volt a peronjuk is, két végükön pedig a merészebb utasok tágas gondolájának ívelt fapadjára telepedhettek le, ami a hullámos pályán úgy himbált, bólogatott, a váltókon pedig akkorákat döccent velük, hogy alighanem tengeribeteg lettek. A Váci úti mellékvágányról indított apró kocsikat szerettem legjobban, ajtó gyanánt szolgáló súlyos vasrácsukat két kézzel is alig tudtam helyükre emelni. Belsejükben rézveret csillogott és egy erős, barna bőrszíj futott végig a mennyezet alatt. Apróbb fiaszíjak kapaszkodtak belé, melyek rángatásával adott csilingelő indítójelzést a kalauz. Efféle szerelvényt utoljára a Megyeren lakó másik kesztyűs felé tartva láttam. Békefiékhez szüleimet bensőségesebb viszony fűzte, mint a ridegen távolságtartó kollégájához. Nemegyszer meghívtak minket Külső-Váci úti otthonukba, hová eljutni fölért egy komoly túrával. A 12-es villamossal ilyenkor kifelé indultunk, és az Angyalföldi vasútállomás mellett vártuk a sorompó fölhúzását, majd a szabaddá vált pályán átdöcögtünk Újpestre, hol a remiz pazar látványossága fogadott. Apám soha nem feledett el emlékeztetni az ablakon beáramló szúrós vegyszerszagra, hogy ekként segítsen betájolni, a tűzoltók hová igyekeznek olyan fültépő szirénaszó mellett heti rendszerességgel. Mert ha az Újpesti Áruház kínálatában vetekedett Rákóczi úti társaival, ha a Tungsram kapujában ott égett a megbízhatóság örök lámpája, ha a Vízművek átelleni telepe arról volt nevezetes, hogy Tatyi ott raktároskodott, és ha a bőrgyár émelyítő bűze versenyre kelhetett a gyógyszergyár ammóniás kigőzöléseivel, a Chinoinban viszont mindig történt valami.

            Mi sem értük be annyival, hogy Békefiék sátortetős házában kuksoljunk és az ablakból bámuljuk a szőlővel befuttatott előkertet, sétálni indultunk. Hol a szemközti Tungsram strandot néztük meg - víz és napimádó nővérem legnagyobb megelégedésére, hol a Megyeri csárdához ballagtunk el, hol pedig kiadósabb túrákra vállalkoztunk. Az egy vágányon ingázó villamossal visszakocogtunk az Újpesti vasúti hídhoz, és átkeltünk a Népszigetre, vagy - ha a vízállás engedte - a Palotai-szigetre, ami belőlem csalt ki több lelkesedést. Előfordult, hogy egészen a Római partig sétáltunk és megcsodáltuk a csónakházak környékén zajló élénk vízi életet. A felnőttek ilyenkor többnyire söröztek, mi fagylaltoztunk, és szuszogó elégedettség telepedett ránk.

            Sokáig megmaradtunk az észak-déli tengelynél, mihelyst azonban nagy kiránduló korszakomba léptünk, irányt váltottunk és immár Nyugat felé kacsintgattunk. Addig csupán a képzelet terében merészkedtünk arra, mert ha apám szívesen emlegette az angolparkot, gyermekkorának vidékét, anyám is joggal mesélhetett a Hétház zajos életéről, hová vidéki nevelőszüleitől visszatérve költözött, mikor édesanyja hozzáment egy négy gyerekes özvegyemberhez. Az Árpád-híd pesti hídfőjének környékét Vizafogóként ismerték, és a legsötétebb nyomornegyed gyanánt kerülték a város tehetősebb lakói. Még e prolividéken belül is hírhedt volt a Hét- és a Tizenháromház néven emlegetett két, bérkaszárnyával zsúfolt tömb. Körfolyosós épületeinek egy-két szobás, komfort nélküli lakásaiban sokgyermekes nagycsaládok szorongtak, kivált a lakbérfizetés táján. Arrafelé mindennaposak voltak a perpatvarok, a szomszédok pedig kikönyököltek a gangra, és szakértő füllel hallgatták a veszekedést, nemegyszer beleártván magukat a viszályba. Bár nevelőapjának nyugdíjas állása volt az elektromosoknál, fizetése kevésnek bizonyult ennyi gyerekhez, őket sem kímélte tehát a nyomor. Az örökös tengődésből mindnyájan szabadulni vágytak, aminek útját-módját viszont nem lelték. Anyám a kitörés egyetlen esélyét testi ügyessége kamatoztatásában vélte fölfedezni, barátnőjével azonban hiába számítottak a Váci úti iskola éltornászainak, továbblépésre nem volt módjuk. Sóváran lesték szerencsésebb kortársaikat, amint az elektromos pályán edzenek, hová ők be sem tehették a lábukat, nemhogy teniszütőt vegyenek kezükbe! Annyit hallottam kilátástalan tengődésükről, hogy a szomorú reménytelenséget lassanként azonosítottam a hajdani lipótvárosi teherpályaudvar előtt várakozó esőáztatta vagonokkal, melyek sorát a híd töltéséről figyeltem.

            Bárhol a világon csudájára jártak volna a félbehagyott Árpád-hídnak, ami monstre szemléltető eszköz gyanánt tárta elő a szerkezetépítés fázisait. Lábánál még semmi sem utalt a közeli fogyókúrára, tizenöt-húsz méter után viszont rohamosan karcsúsodott, alkotóelemei sorra elmaradoztak, míg az utolsók összeerősítésénél már a szegecsek közül is hiányzott néhány. És ilyen átmeneti állapotban leledzett húsz éve! Keskeny járdája a sötét mélység fölött remegett, és még a buszról vagy a villamosról kitekintő utas sem gyönyörködhetett zavartalanul a Duna szépségeiben, mikor idegeit közeli örvény borzongatta. Üdítő változatosság gyanánt mindössze a sziget végén nyíló lőtér kínálkozott, honnét derűs időben a koronglövészet vidám puskaszavát hordta szét a nyughatatlan folyami szél. Ha a Szépvölgyi útnak tartottunk, a 33-as villamosról a Flórián térnél szálltunk át a 61-esre, és a Mátyás hegynél már csakugyan kirándulóknak érezhettük magunkat, mivel a házak arrafelé erősen megritkultak. A Pál-völgyi cseppkőbarlang után elvétve találkozhattunk egy-egy épülettel, azok is nyaralónak tűntek, semmint állandó tartózkodásra szánt lakóháznak. Május táján volt érdemes ott barangolni, mikor az orgona nyílt, az elvadult kertek ugyanis a fürtös lila virág illatában úsztak. A 65-ös busz felső végállomásánál választhattunk, merre induljunk tovább. Rendszerint kopárnak találtuk a Hármashatár-hegyet, utunkat inkább a kecske-hegyi erdészház irányába folytattuk, ami úgy festett, akár egy idillikus Homoki Nagy István film díszlete. A paradicsom valamennyi kellékére rácsodálkozhattunk, akadt ott szénapadlás, kukoricagóré és vadetető, kertjében pedig szelíd őz legelészett. Célunk a Hűvösvölgy volt, és a vitorlázórepülő tér szegélyénél uzsonnáztunk, honnét egy kényelmes ereszkedőn annak biztos reményben bocsátkozhattunk alá az Ördög-árokhoz, hogy kievickéltünk a városból és az érintetlen természet peremén járunk.

            Ebbéli hitemben erősítettek meg a vaddisznókondák, melyek az 56-os villamos Völgy utcai megállójával szemben zavartalanul turkáltak az avarban. A civilizáció elhagyásának másik lehetséges útvonala is ide vezetett. A Moszkva térről kibumlizva azonban ellenkező benyomásokra tehettünk szert, jobban szembetűntek ugyanis a városiasodás jelei. Az úttörővasút környékén mindig nagy volt a tolongás, különösen akkor, ha beindult a mozgólépcső, amin naphosszat föl-le vitették magukat az erre járók. Hasonló technikai szenzáció legföljebb a város néhány irodaházában várt, hová csak ritkán eresztettek be páternoszterezni. Másutt lépcsőzni kellett vagy a lift érkezését lesni, bár ez utóbbi is élményszámba ment egy földszintes ház lakója számára. A vonatozást kedveltem ugyan, efféle luxusra azonban ritkán futotta, és a sport jegyében gyalogszerrel indultunk a sínpárt követő ösvények valamelyikének. A Hárs-hegy előtt elegánsan levághattuk az alagutas kanyart is, a Kis Hárs-hegyen pedig, ha nem roskadozott éppen valamiért, fölkapaszkodhattam a kilátóra. Anyámmal nemigen merészkedtünk távolabb a Ságvári ligetnél, ekkora út is megszuszogtatta már, kivételes alkalmakkor viszont a gyakorta tarra vágott János-hegyi oldalig sétáltunk, honnét a Budakeszi úton ereszkedtünk alá. Legkeményebb túráink mindazonáltal a Remete-hegyen zajlottak, hol egyszer úgy elbotlott szegény, hogy a Margit-kórházba kellett kísérjem. Szakadt harisnyában, a vállamra támaszkodva sántikált le a Flórián térre, miközben egyikünk sem gyanította, hogy utoljára járunk a régi Óbuda kanyargós utcáin, mivel a krúdys hangulatú barátságos városnegyedet hamarosan lebontják.

            Messzire jutottam Nyugatnak, Kelet felé viszont megrekedtem a BVSC pályánál. Önálló járműre kellett szert tennem, hogy átkeljek a Kacsóh Pongrác úti limesen. Az elsővel még fölépülésem után leptek meg, és büszkén feszítettem háromkerekűmön. Hajtottam is, ahogy erőmből telt, de csak az udvar nagy eperfa alatti kopár tisztáson, a mesebeli tájak elérhetetlen messzeségben rejteztek. Hosszas könyörgésemre szüleim megajándékoztak egy kétkerekűvel, amit jobb híján a minduntalan beázó sufniban tároltunk, holott a nedvesség sokat ártott a nehéz, vasvázas biciklinek, melyről a halványzöld festék mindjárt pattogzani kezdett és helyét a barnás rozsda foglalta el. A buzgó olajozás hatása egyedül a ruhámon mutatkozott, a drótszamár állapotán nem. Gyors romlása azonban kevéssé gátolt abban, hogy szaporán tapossam pedálját, és nagyokat huppanva a gidres-gödrös mellékutakon immár önállóan barangoljam be a környéket. ’68 előtt ugyan kinek jutott volna eszébe a kövezés lecserélése nehezebben feltörhető burkolatra? Még az olyan központi helyet is, mint amilyen a Felvonulási tér volt, töredezett, foghíjas bazalt fedte, mivel az április negyediki kötelezően megrendezett katonai díszszemlék hernyótalpas járművei: az ikercsövű légvédelmi gépágyúk, az önjáró lövegek és a T 32-es tankok egykettőre fölszántották volna a sima aszfaltot. Csak üggyel-bajjal karikázhattam tehát, és nem a szabályok megsértése miatt aggódtam - mifelénk viszonylag kevés rendőr fordult meg, valahogy nem kedvelték a környéket -, nehézkesnek a járdára kapaszkodás tűnt. Sokáig kellett vadászni egy résre a szegélykövek között, hogy a küllőket veszélyeztető és rendszerint nyolcast okozó ugratás nélkül is föltekerhessek. Idővel persze kitanultam a csíziót, rájöttem, hogy csak elődeim nyomát kell követnem, az ilyesféle, a kellő helyismeret nélküli cserkészés azonban elvonta figyelmemet a többi közlekedőről, amiből csúnya ütközések sora következett.

            Eleinte beértem a gyalogszerrel megismert vidékek egymáshoz fűzésével, utóbb azonban mind gyakrabban kezdtem önálló portyába. Szívesen bóklásztam a Tatai út elvarázsolt környékén, végiggurultam a vasúti töltés oldalán, hol osztálytársaimmal korábban nagyokat szánkóztam, és szemrevételeztem a frissen felavatott közlekedési parkot úgy a Ligetben, mint a Dolmány utcával szemközti Gyermek téren, végül Zuglót is fürkészni kezdtem azon nemes elszánással, hogy meglepem nővéremet új otthonában. A túrára egy vasárnap délelőttöt szemeltem ki, mikor nem tűnhetett föl hosszú távollétem. Szüleimmel korábban már megfordultam nála, és sejtettem, hogy keményen kell hajtanom, a főváros valódi léptékéről azonban sejtelmem sem lehetett, atlaszom pedig – más könyvekhez hasonlóan – nem volt, így a vállalt feladat nagysága felől tájékozatlanul, vaktában eredtem neki. Sokáig tekertem a Nagy Lajos király úton anélkül, hogy közeledésem legcsekélyebb jelét is észleltem volna. Kimerítő erőfeszítés árán ébredtem csak felszerelésem alkalmatlanságára: egy 14-es kerékpárt korántsem méreteznek hosszabb túrákra! Amikor végre az első tájékozódási ponthoz, az Örs vezér teréhez értem, hol korábban sort kerítettünk az átszállásra, hogy azután a Ferihegyi úti végállomásnál újabb buszra váltsunk, beláttam meggondolatlanságomat, és noha keveselltem a birtokba vett új világot, mégis az útpadkához támasztottam gépemet, mivel vádlim görcsén néhány lépésnyi sétával kellett enyhítenem.