Virginia Woolf: Felvonások között ford.: Tandori Dezső (Európa 2005)

            Milyen lehet az eredeti? Tandori fordítása ugyanis szinte olvashatatlan. Galádul szétbombázza a mondatokat, pl.: „Nem, hát az nem, az ő fia, gyáva nem.” (20. l.) Talán a vers felé tart, vagy Joyce-t parodizálná? Az átültető önfeledt játszadozása közben erre nem derül fény. Legalább egy tájékoztatót mellékelhettek volna, az ilyen szamárvezetőről azonban nagyvonalúan letett a kiadó. Eszében sincs segíteni, beéri annyival, hogy kiszolgálja igényeinket. Akit Woolf utolsó könyve érdekel, tanuljon meg angolul! Helyes, de minek magyarítja akkor?

Anatole France: A vörös liliom ford.: Lányi Viktor (Új Magyar Könyvkiadó 1956)

            Állítólag ez a szerző leginkább lírai műve, és csakugyan elüt a vérbő humorú, barátságos Nyársforgató Jakab és társaitól. Szószátyár, dagályos ömlengésekkel teli, mesterkélt és átgondolatlan munka. Mintha France maga sem tudná, merre tartson, ami nem baj, hiszen efféle szándékoltság híján is születhet remekmű, de hasonlóképpen rekeszti be: édes-bús szalon-történetként kanyarint, melyből aligha lesz Bovaryné. Írás közben ráadásul elszunyókál, egyik szereplője elhagy táskáját, és emiatt harsányan bosszankodik, hogy azután vidáman telepakolja az elveszített holmit és úgy távozzék.

Tanidzaki Dzsunicsiró: Aki a keserűfüvet szereti ford.: Kolozsvári Pap László (Európa 1986)

            Kolozsvári franciából fordít, mégis érzi és érzékelteti a lényeget: a japán irodalom szófukarságát. Kurta novella-terjedelmű ez a regény is. Holott úgy tesz, mintha kertelne, sokat beszél mellékes dolgokról, jelesül a japán bábszínház korszakairól, vagy a gasztronómiai sajátosságokról, e kitérők azonban nélkülözhetetlenek: a kulturális hátteret idézik és szenvtelenül száraz, tárgyszerű légkört teremtenek egy alapvetően érzelmi történet elmondásához, ami ettől válik igazán feszültté. Nyoma sincs a dramatizálás európai kliséinek, és utolsó sorokig rejtély marad: lesz-e csattanó. A történet záró mondata végül egy új történetet nyit meg, és így tökéletes: „az, aki most lépett be, öt-hat könyvvel a hóna alatt, a zöldes félhomályban merevnek tetsző arccal, immár nem egy báb volt.” Ennyi. Azt már csak az olvasó tudja, hogy ő O-Hisza, a főhős apósának ifjú szeretője, akit kitartója éppen magára hagyott vejével, azaz feltehető, hogy e pillanat csakugyan egy másik románc kezdete.

            Lehengerlő íráskultúra tanúskodik ez a mű is, továbbá a hagyományok beható ismeretéről.