Mesterségünk címere
Szorongva olvasom, mégsem hagyom ki rendszeresen megjelenő publicisztikáit. Kevésbé az értékük okán - bár írójuk egyike azon keveseknek, akik bírnak még a tollal -, inkább a belőlük sütő, de sohasem vállalt gyónási kényszer miatt. Egyszerre vonz és taszít a politizáló magyar értelmiségi ismerős gyalázata. Talán kevesebb buzgalommal forgatnám cikkeit, ha bűne megvallásával könnyítene lelkiismeretén, ő azonban vén fejjel is csak karrierjének továbbépítésével foglalatoskodik, és elhanyagolja a sürgető szembesülést vétkeivel. Méltón reprezentálja hát korát és társadalmi rétegét, melynek egyetlen feladata a lojalitás bizonyítása. Puszta tanúságtétele ehhez már nem elég, így szemérmetlen vadsággal acsarog mindazokra, akinek szénája nem áll jól az új kurzusban. Kérlelhetetlenül elmarasztalja botlásaikat, míg sajátjai legföljebb alkalmi magyarázkodásokra szorítják. Azon mesterkedik, hogy kivonja magát a hibát hibára halmozó társak sorából: legcsekélyebb mulasztásuk is tárgyilagos - értsd könyörtelen - megítélésre serkentik, ő viszont minden gyanú felett áll. Bízik abban, hogy sikere feledteti korábbi stiklijeit, a győztes ugyanis mindent visz, a vesztes pedig szégyellje magát. Helyzetével visszaélve lépten-nyomon nemtelen megnyilatkozásokra vetemedik, és habozás nélkül utána rúg a küzdőtérről lelépőnek, ami egy kiművelt emberfőben némi kételyt támaszthatna benső harmóniáját illetően.
Amikor mások közszereplését elmarasztalja, hajlamos vállalt feladatuk, illetve végzett munkájuk összemosására életpályájuk alakulásával. Gyakran hangoztatja, hogy a „régi rendszerben szocializálódtak”, holott nemigen nőhettek föl másutt, mint ahol jómaga is. Azon kevéssé töpreng, hogy minek vállaltak szerepet egy velejéig romlott rezsimben, elvégre ő sem tagadhatná meg akkor az elszámolást saját, nem éppen folttalan múltjáról: a Népszabadságban megjelent cikkeiről, melyek révén az acéli védőernyő árnyékába húzódhatott. Személyes kockázatot nemigen vállalt, csak akkor bukkant föl a közéleti porondon, amikor rájött, hogy buzgalma az új politikai korszakban fontos hivatkozási alappal szolgálhat. Magától értetődően a befutó politikai csoportosulás mellett tört lándzsát, és csatlakozását honorálták is. Sikere megerősíthette abbéli föltevésében, hogy csupán a lózungok változtak, az uralkodó gondolkodásmód a régi maradt.
Karrierjét a hagyományos kádárista módon építette, elsősorban a kapcsolatain igyekezett bővíteni. Szépen formálódó, ígéretes pozícióját a változó politikai széljárás ugyan megrendítette, népfrontos rutinja azonban segített: gyorsan „tájékozódott”, és újabb szövetségeseket keresett. Mivel a visszatérő pártállami kádereknek bizonyítaniuk kellett demokratává lényegülésüket, szükségük volt néhány tanúságtételre. Őt régről ismerték és elfogadhatónak találták bizonykodását, így mégsem ebrudalták ki az establishmentből. Valamelyest háttérbe szorult, de korábbi cimboráinak egyik felét megtagadva hamar visszaerősödött.
Az akarnokság, ami másoknál egyéni gyöngeség, nála az életpálya kirajzolója, sorsának összegzője. Semmilyen árat sem sajnál céljának eléréséért: a csúcsra tör és lehetőleg ott is maradna élete végéig. Mindig az erősebbhez csapódik, mértékadónak kizárólag a hatalmon lévő véleményét ismeri el. Ahányszor csak mások bokája után kapdos hangulatos, ám karakter nélküli írásaiban, öntudatlanul is a saját vétkéről árulkodik, aminek belátásához viszont nincs elegendő mersze. Figyelmét és erejét a számára elérhető társadalmi javak begyűjtése köti le: pénzt, hatalmat, kitűntetést harácsol. Gépiesen, megszokásból prédálja föl a múltat, a jelent és a jövőt. Pályafutásának tanúsága szerint hazugság, csalás és gyűlölet nélkül megélni nem lehet.
